2019
02
11

Boldogok, akik szeretetben távozhatnak

Ahány élet, annyiféle elmúlás. Lehet magányban, betegségtől gyötörten elmenni, és lehet simogató kezek, vigasztaló szavak mellett is elaludni az életből. Mindenre milliónyi példa akad, mégis azok lehetnek a legboldogabbak, akik szeretetben távoznak.Döbbenetes számomra, hogy még a legembertelenebb körülmények között is találkozhatnak az emberi lelkek utolsó órájukban és adhatnak egymásnak útravalót, arra a másik életre. Van egy jelenet a Sztálingrád című film utolsó kockáin(német filmváltozat) amikor a két, minden poklot átélt katona, már-már bízhatna a menekülésben, de a kegyetlen orosz tél  keresztülhúzza számításukat. Egyikük már képtelen továbbmenni, leül a hóba és hagyja ,hogy a viharos szél betemesse a folyamatosan szakadó porhóval. Társa, akiben még maradt elegendő erő, ekkor elindul hazafelé, az 1200 kilométerre fekvő Németország irányába. Aztán hirtelen meggondolja magát, visszafordul és visszabotorkál bajtársához, majd leül mellé és átöleli szorosan. Arcát arcához simítja. Így fagynak halálra mind a ketten, és lehet meg sem találja őket többé soha senki, de az elveszettségben is boldogan halnak. Ők nem kaptak  koszorúkat és virágokat, senki sem tehetett fejfát sírhalmuk fölé és talán csak a Sztálingrádtól több, mint ezer kilométerre élő szüleik,  szerelmük, feleségük, vagy gyerekeik sirathatták őket egy életen át. Ezer és ezer magyar katona is így fejezte be életét a Don-kanyarban, távol a hazájától egy értelmetlen háborúban, elhagyatva és csontjait egy hirtelen összekapart tömegsírban átadva az elmúlásnak. Vajon rosszabb-e ez a halál annál, ha valaki mondjuk egy kórházi osztály elfekvőjében, öregek intézetében, rokonaitól elhagyatva, reszkető magányban és hideglelős didergésben adja át a lelkét teremtőjének? Megnyugtató, hogy ezekben az intézményekben is akadnak jóemberek, ápolók és papok, szerzetes nővérek, akik sokaknak megmelengethetik szívét az utolsó dobbanások előtt még. Ahány élet annyiféle halál! Tudjuk Petőfink sorsát, aki el akart esni a harc mezején, és a Mindenható teljesítette is a vágyát. Vagy ott van Szabó Dezső, az Elsodort falu írója, aki a második világháború bombázásai alatt Pesten, Rákóczi úti lakásában halt éhen, teljes magányában, utcára téve és befektetve egy ruhásszekrénybe. Mások, mint a híres európai hírű kórboncnok, Arányi Lajos György ( Hórusz megszállottjai című könyvem főhőse) családja körében vigaszszó és szeretet, magyar nóta éneklése mellett mondott búcsút életének. Őnéki jutott abból, ami másnak csak féltett vágya lehet.

Családomból példát merítve elmondhatom, hogy édesapám idősebbik nővéremmel halkan beszélgetve, szép lassan lehelte ki lelkét. Másoknak sem kívánhatok rosszabbat. Édesanyám élettől meggyötört, összezsugorodott, madárcsontú testét utolsó óráján én láthattam még. Arcát simogattam és megcsókoltam drága homlokát, amit annyi ránc barázdált az élete során értünk, gyermekeiért törődő aggódása miatt. Ma is vádolom magam, hogy utolsó perceire magára hagytam, igaz így is elbúcsúzhattam tőle, de nem gondoltam, hogy azon az éjszakán már a mennyekbe indul. Reggelre még látni szerettem volna egyre elhomályosodó kék szemeit és az ölelésre fohászkodó kezét. Ahány élet, annyi halál!

Amikor most Halottak napján a sírok között járunk és este látjuk a gyertyák ezreinek imbolygó lángjait, gondoljunk bele, hogy hányféle élet és hányféle halál int felénk: Próbáljatok szeretetben meghalni, mert az életben ez a legnagyobb dolog!!!

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: