2018
26
10

Sírkövek a budapesti Duna-parton

Időnként felébred a rombolási vágy egynémely embertársunkban. Ilyenkor szobrokat, sírköveket, padokat, buszmegállókat zúznak össze és még sorolhatnánk kedvenc céltárgyaikat. Ezt az aljas vágyat sajnos ősidők óta hordozza magával az emberiség. Mindezt beteges vagy módosult lelki és tudatállapot, kétségbeesés, bosszú, politikai indulat, és sok más nem éppen nemes emberi ösztönzés táplálhatja. Előfordul az is, hogy valaki őrült vágytól hajtva, hogy csak a neve fennmaradhasson hatalmas kulturális érték elpusztítását tűzi céljául. Ilyen volt  az ókori világ egyik nagy elmeháborodottja, az ephezoszi Hérosztratosz, aki Kr. e. 356. július 21-én felgyújtotta az akkori világ egyik csodájaként emlegetett Artemisz templomát. Azóta évezredek teltek el és a pusztítás dühe, a háborúk és forradalmak, az egyéni és a csoportos  vandálkodások felbecsülhetetlen értékeink megszámlálhatatlan sokaságát juttatta az enyészetnek.

Mindamellett érdemes különbséget tenni a hirtelen felindulásból végrehajtott rombolás és a céltudatos, előre eltervezett pusztítás között. Mindkettő azonos eredménnyel jár, de az előbbi kicsit esetleg enyhébb megítélés alá eshetne. Utóbbi esetében viszont a nagy diktátorok, elsősorban Hitler és Sztálin mutattak évszázadokra elborzasztó példát. Így például a szovjet generalisszimusz 1931-ben elrendelte a történelmi emlékhelynek számító moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyház felrobbantását, hogy helyén felépíttesse a szovjetek palotáját. Bőven akadtak persze elődei az emberiség megelőző történelmi korszakaiban is, aztán később is. Elég, ha csak itthoni  példaként a Regnum Marianum templom sorsát említjük, amelynek helyére éppen Sztálin későbbi gigantikus szobra került. Szerencsére annak ledöntése az önkény és az idegen elnyomás elleni szabadságharc kivívásnak szimbólumává vált. Erősítve a pozitív példákat, mert azok is akadtak az emberi história során. Igaz sokkal ritkábban.( Lásd a Bastille lerombolását, vagy a közelmúltban, Szadam Husszein szobrának ledöntését.)

A pusztítás kategóriája azonban tovább bővíthető a tudatos és államilag támogatott ( elnyomó rendszerek) kegyeletsértések mérnökien finom alkalmazásaira. Ez azonban már egyenes hajmeresztő, hátborzongató és velejéig romlott bűncselekmények elkövetéséihez tartoznak. A  kegyelet hiányának nem volt mértéke például a náci haláltáborokban:  a gázkamrákban meggyilkoltak testéről ipari felhasználás céljából eltávolították a hajat, kitördelték nemesfém fogaikat. A ruhaneműkkel és értéktárgyakkal együtt elszállították, és Németországban felhasználták, vagy a nemesfémet beolvasztva a Birodalmi Bank Svájcban értékesítette.

Sajnos az efféle már-már fokozhatatlan embertelenségnek és kegyeletsértésnek itthoni, manapság is szemrevételezhető bizonyítékai vannak. A Duna mostani alacsony vízállásának köszönhetően A Petőfi híd budai oldalán, a hídlábnál sírkövek váltak láthatóvá. Annyit tudni a történetükről, hogy az 1960-as években rakták őket oda, hogy csökkentsék a part erózióját. A sírkövek valószínűleg az 1960-as években felszámolt  Németvölgyi temetőből kerültek oda. A kérdés csak az, hogy a magyar vízépítő mérnökök miért magyar és sváb sírkövekkel erősítették meg a Szent Gellért rakpartot. Vajon ezt önként, vagy az akkori pártállami korifeusok parancsára kényszerültek megtenni?

Budapest városának ez most egy napvilágra került szégyenfoltja. Ha jönnek a nagyobb esők a szégyenfolt ismét víz alá temetődik majd. Ebben reménykedjünk? Nem lenne szebb és emberibb megoldás a sírköveket összegyűjteni és méltó helyre szállítani a Halottak napjához közeledvén, 2018 októberének vége felé, egy soha nem látott alacsony vízállás idején?

 

Fotó és forrás: szeretlek magyarország.hu

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: