2020
16
01

Büszke vagyok rájuk !

Amennyiben a nagyok megtehették. ( Pokorni és immár Gyurcsány ) Hát gondolom kisemberként én is bevallhatom: Büszke vagyok a szüleimre és mindarra, amit tőlük láttam és tanultam életük példáján át.Büszke vagyok csodálatosan szép anyámra, akitől az önzetlen szeretet példáját láttam, és aki soha nem tett különbséget az emberek között bőrük és hovatartozásuk, vagy társadalmi rangjuk alapján. Akit sokgyermekes, szegény sorsú keresztény családban megszületve, később zsidó emberek támogattak abban anyagilag, hogy kamaszkori betegsége ne fejlődhessen végzetessé. És ezért ő mindig fájdalommal és elkeseredve fogta fel, ha bárkit is üldöztek származása miatt.  És akihez cigány emberek jöttek, adományért, használt ruháért, hogy aztán Nagyságosnak nevezzék, de ezt ő mindig pironkodva fogadta. Büszke vagyok rá, hogy élete virágjában is fel tudott állni, amikor a halálba kellett volna belerogynia, hiszen 16 évesen életére tört egy zavart elméjű, és ezért a tettéért évekre börtönre ítélt  “udvarlója”. Egyszerű vasutas mentette meg, hogy ne vérezzen el, nyaki ütőereit szorította ujjaival a kórházig végig, így maradhatott meg anyám drága vére. A többi azonban már az orvosokon, és az ő élni akarásán múlott.

Aztán büszke vagyok apámra is. Arra az emberre, aki a könyörtelen világválság éveiben édesapa nélkül nőtt fel. Gyerekkorában teniszlabdákat szedett a Margitszigeten, néhány pengőért, hogy segítsen eltartani a családot nagymamámnak. Fejet hajtva gondolok rá, amiért olajipari munkásként a Pécsi Jogtudományi Egyetemen diplomát szerzett. A második világháborúban hadnagyként irányította tüzéreit a Kárpátokban, és nem bánt senkivel kegyetlenül vagy igazságtalanul, de józanságát mindvégig megőrizte, és amikor ráébredt, hogy  ennek a háborúnak már semmi értelme, mindenkit megőrizve, ő maga oszlatta fel egységét. Büszke vagyok rá, amiért tizennégy vagonnyi hadifogoly közül egyedül ő volt képes megszökni az orosz fogságból és épen, egészségesen visszatért komáromi családjához. A háború után pedig kicsi műszaki üzletében tartott ki a végsőkig, amíg a kommunista államosítók orvul el nem vették mindenét. Soha nem volt hajlandó együttműködni Rákosi és Kádár rendszerével, inkább vállalta a megaláztatást és az osztályidegeneknek járó háttérbe szorítást. Mégis minden erejét megfeszítve dolgozott maszek műszerészként, hogy eltartson bennünket; ha kellett ünnepnapokon is, amikor mások már élvezhették a “nyolc óra pihenés” áldásait. Erejéből még arra is futotta, hogy engem az akkor már tandíjas Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba írasson, hiszen korábbi piarista diákként jól tudta, hogy a Kupacon egy életre szóló szellemi és morális táplálékkal látnak el bennünket a rend kiváló tanárai a gulyáskommunizmus  éveiben. Amikor megtörte életerejét a küzdés, 59 évesen kerekesszékbe kényszerült. Azonban ott sem adta fel, még közel húsz évig tartotta magát életének értékrendjéhez. Haláláig friss maradt szellemileg és ha kellett, még betegen is behordta a szenet, és a fát anyámnak a rozzant rokkant kocsiján.

Ezért mondhatom ki bátran és őszintén, minden sallang nélkül: Büszke vagyok rájuk!!!

 

 

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d bloggers like this: