Hány nagy formátumú, európai embert adott hazánk a világnak. Büszkék lehetünk arra,hogy közülük számosnak Sopron és a Soproni Líceum adta szellemi töltelékét. Ilyen Eötvös Károly, aki igaz csak egy évet töltött városunkban 1859-től 1860 -ig, de nyilvánvalóan ez az egyetlen esztendő is hozzájárult szellemi kiteljesedéséhez. Eötvös Károly a széles látókörű és művelt liberális nemes ember tiszteletreméltó képviselője. aki mezőszentgyörgyi falujából kiindulva tett szert világhírnévre,amikor a Tiszaeszlári vérvád perben megvédte a gyalázatos módon megvádolt egyszerű zsidó embereket, véget vetett ezzel a felkorbácsolt gyűlölethadjáratnak. Erről az esetről pedig tudni illik,hogy egy Solymosi Eszter nevű cselédlány eltűnt 1882 áprilisában, rövidesen a falu zsidó közösségét vádolták meg ezzel kapcsolatban, felelevenítve egy középkori babonát, miszerint a fiatal lány nyakát zsidók vágták el és vérét belesütötték a húsvéti ünnepi pászkába. Jóval később a cselédlány holttestét kivetette a Tisza és ezzel végleg lezárult a borzalmas vérvád ügye.
Eötvös Károly volt egy személyben a politikus, ügyvéd, író, publicista, országgyűlési képviselő, „a Vajda”. Korának egyik legnevesebb ügyvédje és legismertebb közéleti személyisége. Aki kíváncsi szellemi nagyságára, az bátran olvassa el a Nagy perről írt könyvét, vagy az Utazás a Balaton körül című kötetét. Élete utolsó éveiben nevezték el Vajdának, aki minden este ott ült az Oktogonon, a híres Abbázia kávéházban és ahol jogászok, újságírók, államférfiak, öreg tisztviselők és ifjú rajongók népes gyűrűje vette körül. Vajda pedig mindenkit szívesen látott. Ismert volt jogi tudásáról, anekdotáiról, politikai elemzéseiről, és asztalánál szívesen adott tanácsot a legegyszerűbb embernek is, hogy eligazodhasson a jog és az élet dolgaiban. Mennyire hiányzik korunkból egy pontosan ilyen hiteles és magasan művelt, mindenki által tisztelt közéleti személyiség, aki rendkívül csiszolt stílusban, de a humort sem nélkülözve írta könyveit, elbeszéléseit, társadalmi rajzait és anekdotáit. És soha ne felejtsük el, egy évig Sopron vendége is volt.
Ezt a kis kápolnát mindig megcsodáltam, ha a 84-es főúton Lövő határába értem az autómmal. Hosszú évekig terveztem ,hogy egyszer megnézem közelebbről is. Ma végre feljutottam oda. Gyönyörű látkép tárult onnan elém. Ám a kápolna még nagyobb örömöt okozott. Utána néztem történetének és kiderült, hogy 1928 -ban egy lövői gazda, bizonyos Kolics Lajos emeltette szőlősének végébe. 1000 pengőjébe került. És hogy mi késztette erre azt is megtudtam. Az építtetőnek 1898. szeptember 9-én látomása támadt, a falu Szent Háromság szobra égő csipkebokorként jelent meg előtte, benne a Kármelhegyi Boldogasszonnyal, vagyis Szűz Máriával. Ez tehát a legenda, amit egy márványtábla is hirdet a kápolna homlokfalán. Igaz, nem igaz, a szépséges kis épület lassan száz éve köszönti fentről, a Kigyós hegyről, a lent elrobogó járműveket és utasaikat. Ha csak egy pillanatra is, senki tekintetét nem kerülheti el, ami azt bizonyítja hogy jó helyre emeltette a kápolnát Kolics gazda. Időközben a falu búcsújáró helye is lett az apró templom. Úgy tűnik a lövőiek nagyon megbecsülik, hiszen makulátlanul felújították, a környezetét is gondosan ápolják.
Igaza lehet Kosztolányi Dezsőnek, miszerint Petőfi klasszikusában, a Szeptember végén címűben a magyar irodalom legszebb sorát lelhetjük meg: “Elhull a virág, eliramlik az élet”…Nos ilyenkor, valóban szeptember végén, hajlamos az ember a mélyebb gondolatok áramlatában időzni. És hát nem kell ettől félni, nem kell a szomorkodástól az elmerengéstől visszariadni. Ettől is ember az ember. Hát még mennyire az ősz kapujához érve. Így hát kimentem a virágok közé a kertbe , hogy elbeszélgessek velük. Persze nem így szó szerint, hanem ámulva-bámulva őket. Tiszta szépségükben megfürdeni egy kicsit, érezni utolsó illataikat, búcsút intő szirmaiknak örülni. Ám annyira meglepett, hogy semmilyen őszi hangulatra nem találtam. Sőt ez a képen látható encián bokor valósággal nyári lázban égett, telve virágokkal, égszínkék csodákkal és émelyítő illattal. Hát hol az ősz kérdem? Merre késik vajon ?A hulló levelek, a deres fűszálak? Na persze azok majd nemsokára úgyis jönnek, a hétszeresére növelt gázszámlával együtt, így bosszankodtam, így merengtem magamban. Aztán jobban körülnézve mégis találtam elhulló virágokat, az ukrajnai háborúra gondolva pedig eliramló életekre is fájdíthattam a szívem. Még tovább ráboronghattam volna az emberi élet röpke pillangó szárnyverésére is, a világegyetem évmilliárdjainak tükrében. Na de ez az encián bokor azonnal felébresztett és elkergette mélabús gondolataimat. Köszönöm ezt most neki tiszta szívből. És azon töröm a fejem miért is volt olyan lelki fájdalmakkal telve Petőfi, éppen a nászútján, és miért írta ezt a gyönyörű-szomorú verset. Miért írta a naplójába ugyanezen a napon, újdonsült felesége is: “A bércek, mint szerelemnélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran: fejeiken a fehér hókoszorú mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának.” Mit láttak ők akkor ketten, amit fiatal testük ölelkezése, a vágyak tüzében égő szívük forrósága sem tudott feledtetni? Ez bizony az ő titkuk marad mindörökre.
Hát öreg cimbora! Gyilkolni van-e kedved? Ahhoz nincsen. A fiatal katonák mestersége az. De az asszonnyal Kátyjával szívesen sétálnék az Arbaton, fognám a kezét és közben nézegetnénk a fényes kirakatokat, mert azok még vannak. Van még akinek van…Én meg Vanyecskát a fiú unokánkat a falu végi folyón horgászni tanítanám inkább. Vannak abban vízben még szép pisztrángok is, a hegyekből ered a patak, aztán Abramcevonál kiszélesedik, széles folyammá válik, hétvégeken csónakázni is szoktunk a családdal. Időnként még anyámat is elvisszük, pedig ő elmúlt már nyolcvan is. Képzeld milyen sokat nőtt ez a Vanenyecska és Lara a lányunokám. Neki hosszú aranyszőke haja, kék masnis copfja van. Boldogság nézni őket. De barátom, te tudod mit is keresünk mi itt egyáltalán? Egyszer az öregapám Alekszandr Alekszandrovics azt mesélte – ő volgai német származású volt, így hát tudott valamennyit németül is – hogy a nagy honvédő háborúban az egyik kilőtt, fritzeket szállító vagon oldalán ez állt: Wir alten Affen sind die neue Waffen, ami annyit tesz, mi öreg majmok vagyunk az új fegyverek. Mintha most ez az érzés ragadt volna el. Nekünk ez nem jó barátom. Semmiképpen sem jó. Aki megéli a hatvan évét, az már sokra becsüli az életet, legalábbis többre ,mint egy suhanc. Egy jó kis napsütés, harmónikaszó és a barátok, no meg persze a sakkozás a parkban, egy kis vodka, cigi kíséretében, de szép is az vasárnaponként. Te Öregem! Szerinted minden idősebb férfi úgy gondolkodik már, mint mi? Mindenki mindegy melyik országban lakik, kinek a népe? Az egész világon? Szóval szerinted mi már nem vagyunk hősnek valók? Csak emberek, öregemberek, akik még élni szeretnének egy kicsit…
Ez a rádió 66 évvel ezelőtt ezekben a napokban is folyamatosan hazudott. Azután egy véres forradalom árán a Rákosi címert felváltotta az itt látható felirat. Féléves voltam akkor ,de már a történelem része. Még nem érthettem az új kezdet beköszöntőjét: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk újjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot. De ez a harc, amely az utcán kivívta a nemzet szabadságát és függetlenségét, a rádió falai közt is fellángolt. Akik a hazugság hirdetői voltak, e perctől fogva nem munkatársai többé a Magyar Rádiónak, mely ezentúl joggal viselheti Kossuth és Petőfi nevét. Mi, akik itt állunk a mikrofon előtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövőben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani. Ahogy híressé vált régi-régi esküminta követeli, az igazságot, a teljes igazságot és semmi mást, csak az igazságot fogjuk elmondani. Egy részecske vagyunk az ország testéből. Kérjük, adják meg azt a figyelmet munkánknak, mely minden dolgozó magyar embernek jár. Mi az egész forradalmi mozgalom szószólóinak valljuk magunkat, és a magyar nemzet hangját akarjuk hallatni ország-világ előtt. A rádió régi vezetőit és munkatársainak egy részét leváltottuk. Kelt Budapest, 1956. október 30-án.”
Most szomorú szívvel emlékezem erre, mert a mai napig párhuzamok vonhatóak a mai magyar közszolgálati elektronikus és az írott sajtó híradásaiban és tájékoztatásaiban. Az október hatodikai pedagógussztrájkot a legtöbb kormánypárti médium elhallgatta, vagy megcsonkítva közölte csak. Voltak akik patkányoknak nevezték a tüntető diákokat. Sopronban a helyi televízió mindössze tíz másodpercben reagált a nem mindennapi eseményre. Azt pedig várhatjuk ,hogy a város egyetlen újságja a Soproni Téma bármit is megjelenítsen az eseményről. ( Bárha megtenné, az kész csoda lenne ! Legfeljebb egy érdekes főszerkesztői jegyzetben…) Ha elhallgatják, ha manipulálják, megcsonkítják és csúsztatják is, mondhatnánk az ő dolguk, megtehetnék ezt, persze csak akkor ha egy csupán egyetlen párt vagy mozgalom médiájaként dolgoznának. Ennek a pártnak az érdekeit képviselnék, mondjuk a Fidesz-KDNP-ét, de ezek az orgánumok soproninak vallják magukat mindannyian. És büszkén hirdetik is ezt. Ha tehát azt hirdetik ,hogy Sopronnak a soproniaknak írnak, üzennek, akkor megkérdeznénk vajon miért hallgatják el eseményről eseményre ezeket a rendezvényeket, miért csonkítják, rövidítik, manipulálják és miért nem adnak lehetőséget a nem kormánypárti oldal véleményének közlésére is. Ráadásul-ne feledjük – a mi adóforintjainkból működnek. Az adót, a közpénzeket fizetőknek pedig jó része egyáltalán nem kormánypárti.
66 év után ezért vagyok nagyon szomorú. A hiteles, többoldalú és objektív tájékoztatás hiánya miatt. Éppen amiatt, amit hatvanhat évvel ezelőtt is követeltek a végre felébredt magyarok, a forradalmárok. A tiszta szívűek és igazságot követelők. Miért kellett a vérüket adni azért,hogy a szitává lőtt homlokzatra, a harcok ütötte sebekre felkerüljön ez a felirat: Magyar Szabad Rádió!
Soproniak, Soproni Polgárok! A szabad és független , objektív tájékoztatás elemi követelmény kellene, hogy legyen mai világunkban, a mai Magyarországon, a mai Sopronban, amely demokratikusnak és szabadnak vallja magát. Ne kísértsen a múlt többé!!! Ez mindannyiunk érdeke és felelőssége …
