2020
29
04

Egy “magyar indián” emlékére

Igazából én csak egy “magyar indiánt” ismertem. Józsa Lászlót, aki soproni főiskolai hallgatóként 56-ban elhagyta az országot és Vancouverben szerzett erdőmérnöki diplomát. Aktív éveiben kutatóként dolgozott a szakmájában, számos cikke és könyve jelent meg.

Nyugdíjas éveiben vált igazi indiánná. Pontosabban a Vancouver környéki haida indiánok ősi művészetét kezdte mesterfokon gyakorolni, a fafaragást. Kimagasló művei közé tartozik a Vancouveri University of British Columbia területén felállított Székelykapu, amivel a forradalom emlékének áldozott. Számos kopjafát is készített. A Seattle-i City Hallban, Ottawában állnak ezek a remekművek.Többek között a soproni Alma Matert, a pécsi egyetemet is csodálatos alkotásokkal ajándékozta meg. Nem, nem igaz, hogy bármi származásbeli köze is lett volna az indiánokhoz. Magyar volt ő teljes szívében, teljes emberi odaadásában. Művész lelke, azonban hatalmas hasonlóságokat mutatott az amerikai kontinens észak-nyugati partvidékén élő indián közösség, a haidák népének bátor és nemes szellemével. Szabadság szeretetéhez és az ősi legendák meséihez. Sorsom évtizedekkel ezelőtt Vancouverbe vezérelt és ott ismerkedtem meg Józsa Lacival, aki már ott tartózkodásom első napjaiban “könnyű” (35 kilométeres) gyalogtúrára csalogatott a környező hegyekbe. Ez is amolyan indián túrává sikeredett. Mert ő végig a természetről beszélt gyaloglásunk alatt és élőben mutatta be a fákat, virágokat, kősziklaképződményeket és jégkorszakból fennmaradt kék tükrű tavakat. Aztán amikor arra gondoltam, hogy ennél csodálatosabb teremtményeket, amiket a kanadai vadonban felvonultatott és bemutatott közvetlen közelről, már nem lehet többet produkálni, előállt a nap csúcspontjával. Egy sziklák övezte meredélyben, óriási, vastag vörös cédrushoz vezetett bennünket.  Mi túrázó társak, ámulva álltuk körbe a fák királyát, a környező erdők fejedelmét.  Józsa Laci ekkor hátizsákjából elővett egy kis fúrószálat – mint később kiderült a saját találmányát – azzal pedig legnagyobb csodálkozásunkra finoman behatolt a famatuzsálem törzsébe. Az óvatos művelet után kihúzta a vékony fapálcikát, majd leültünk és hosszú- hosszú perceken át olvastuk a cédrus évgyűrűit. Jól emlékszem pontosan 1102-ig jutottunk el. Ez volt a hatalmas , büszke fa életkora. Mert vénebb volt ez a fa, mint Magyarország, már erős és sudár törzse volt, akkor is, amikor a mi Szent István királyunk megalapította  államunkat. És mi mindent láthatott ez az erdei csoda, hány évszakot, mennyi fagyos telet és sarjadó tavaszt, lágymeleg nyarat hordozhatott ágai között? Madarak ezreit, medvék, farkasok, jávorszarvasok százait láthatta és indiánokat, ennek a partvidéknek ősi lakóit, akik pontosan ebből a fafajtából faragták évezredeken át szobraikat és totemoszlopaikat. Valóságos esőerdei katedrális volt ez a fa, ezért hajtottunk hát fejet neki, ezért adtuk meg a tiszteletet matuzsálemkorú szellemének.

Józsa Lacival még egy alkalommal találkoztam kanadai utazásom után már hosszú évekkel, halála előtt két évvel, Sopronban. Jött meglátogatni egykori Alma Materét, amit a forradalom leverése után több száz hallgató társával együtt elhagyott. Ahogy ők mondták gyakorta, a talpukkal szavaztak és komoly helytállással, szép tudományos és életkarrierek felmutatásával számosan Vancouverben valósították meg álmaikat. Józsa László talán ennél is többet tett, kibontakoztatta művészlelkét és ehhez egy ősi kanadai nép, a haidák fafaragó művészetét sajátította el. A vörös cédrus pedig, amiből Kanada napjainkban is nagyhatalomnak számít, kiváló alapanyagnak bizonyult ehhez.

Józsa Laci immár négy éve  a Mennyek országából figyelheti két hazájának sorsalkulásait. Ha van az Úristennek emberismerete, – és hát ki másnak is lehetne, ha nem neki, – akkor Józsa Lacinak égi faragókést ajándékozott, hogy azzal szépítse és gazdagítsa a Szellemek országának dicsőségét.

 

 

Totemoszlop a Soproni Egyetem botanikus kertjében. Józsa László alkotása.


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide