2021
28
11

Egy roráté emléke Pannonhalmán

Ötven évvel ezelőtt is lehetett, hogy diák álmunkból a nagy háló fényei riasztottak fel bennünket. Osztályfőnökünk, Félix atya ébresztett bennünket. Irány a hajnali roráté, a fenséges Bazilikában.

Akkor már hullott a hó nagy pelyhekben, különös méltósággal, másként, mint most. A hideg csípősebb és emberesebb volt, amolyan igazi évszak. Furcsa dolog, hogy a misére már alig emlékezem, csak a vonulásra, ahogy csizmáink, bakancsaink alatt, negyven fiatal fiú talpa alatt, ropogott a friss hó és a még mindig visszacsábító félálomban a fagy jeges csókot küldött fiatal arcunkra. Már felébredtünk, de mégis csendben haladtunk. Igaz csak halványan emlékezem a misére, de az érzés, hogy együtt vagyunk, hogy valahová együtt tartunk, és pedig azért mert újabb titkok várnak ránk itt a szent hegyen, Mons Sacer Pannoniae hegyén, az bennem él még ma is, és még mindig  ha egy csendes téli estén behunyom a szemem, és erre gondolok, édes bánat, ugyanakkor szívdobogtató öröm érzése fut végig tagjaimon.

Most ég már otthonunk asztalán az első gyertya. Sárga lángja időnként nagyokat lobban és apró fénykupolájában heteket, hónapokat, éveket látok vissza. Látom a szájunkon kilehelt párát és  hallom a lenti falu ébredését. Munkába indulók zaját, hajnali köszöntéseket, buszok motorjának berregését, egyre több kigyúló fénypontot  a Sokorói dombok  bíborba öltözött karéján, valamint a távoli sötét erdőket. Ahogy lépkedünk a hóban most már elénk ragyog a Bazilika főbejárata és ekkor értem meg Félix atya rá olyannyira jellemző trükkjét, azért kívülről megyünk és nem a középkori kerengőn át, hogy felébredjünk teljesen, hogy a hajnali hideg társunkká váltan kísérjen be bennünket ezer év szellembirodalmába, ahová csak ébren léphet be az ember.

Belülről már halljuk a szerzetesek ájtatos énekét. Látjuk a lámpák ünnepi világát. Az atyák talán latinul zengik: “Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum.  Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat”.  Ma már ősz fejjel és az évek súlya alatt ennek a misének szövege és dallama többet mond nekem, mint valaha. Mert velem utazott  vagy fél évszázadon át ez a magasztos  gregorián dallam és mindenhová elkísért,  a nagy életen át mostanáig, hétköznapokon és ünnepek keresztül, boldogságokon és fájdalmakon át, aminek soha nem volt jelene, csak múltja és jövője, mert a múlt mindig beleharapott a kiszámíthatatlan, reményeket tápláló jövőbe.

És akkor 1971 adventjének második napján, hajnalban végül beléptünk a Bazilikába. A becsukódó nagykapun át  egy utolsó hideg áramlatot sodort be velünk a szél, valamint néhány  fagyott őszi falevelet. A kinti sötétséget pedig elűzték a felkelő Nap első sugarai, a templomban pedig a várakozás izgalma telepedett ránk.

 

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d bloggers like this: