Első munkanap

Folytatom soproni újságírói éveimről szóló sorozatomat. Íme egy újabb részlet a tervezett könyvbe.

Az Előkapu 11.szám alatt várt az első munkanap. Megay Laci éppen pakolta a még maradék holmijait. Búcsúzóban volt.Barátságosan fogadott és azt mondta: “Sopron egy jó választás, de nem érdemes felégetni a már kiépített hidakat”. Ezzel nyilvánvalóan arra utalt ,hogy az MTI-nél eltöltött idő egy olyan bázist alakított ki számomra, ahová adott esetben vissza is térhetek. Aztán maradtam immár négy évtizedig a városban. Muck Tibor munkatársa lettem, akivel a kezdeti időkben nagyon jól kijöttem. Volt egy hatalmas telexgép a szerkesztőségben arról adtuk fel a cikkeket Győrnek. Takács Gyuláné, Erzsike volt az adminisztrátor, a fiókszerkesztőség mindenese. Dorn Teofilné pedig a takarító néni, aki anyanyelvén, németül sokkal jobban tudott, mint magyarul, de mindenkit “Mucikámnak” hívott, és mi nagyon szerettük. Soha jobb fotóst nem találtunk volna,mint Lobenwein Tamást, aki lelkiismeretességéről és tehetségéről volt híres. Róla majd még bővebben is írok. Íróasztalom, és Tiboré is a belső szobában volt. Amikor munka közben kinéztem az ablakon a Tűztornyot láttam békaperspektívából. Éreztem, hogy a történelem sűrűjébe kerültem. Nem tudom mi ütött belém, de az első “anyagot” mesélő kedvemben írtam meg. Szó szerint mesét írtam a gyerekeknek, mert akkor még ilyen rovat is volt a lapban. Fantáziámat a Kárpáti malom mozgatta meg, ami akkor még nagyon rossz, omladozó állapotban volt. Gyönyörű, romantikus erdei környezetben csordogált közelében a Rák patak vize, ami egykor hajtotta a kerekeit. Sajnáltam ezt a hatalmas értéket. Akkor még nem gondoltam, hogy évtizedek múltán a Kárpáti család jóvoltából a malom teljes egészében megújul majd és szebb lesz, mint valaha. Azt hiszem az aggódásom erejéből született mese jól sikerült. Akkor írtam először és utoljára mesét a Kisalföldbe. Puskás Csaba főszerkesztő meg is jegyezte: – Jó, jó harcosom, szép ki mesét írt, de azért mást is várunk ám magától! Nosza rajta, nem sokáig kellett várnia. Ha már szó volt a Rák patakról, úgy gondoltam, ennek a csodálatos vízforrásnak, amiben valóban rákok is éltek, ennek is írok a megmentéséről. Mert bizony egy napon komoly veszélybe került! Nem is kicsibe. “A vita egy sípálya ügye körül robbant ki. Azaz inkább csak folytatódott. hevült. izzott a legfelső fokig. Ez a bizonyos sípálya ugyanis az ország egyik legszebb tájvédelmi körzetében, a Soprontól mintegy öt kilométerre fekvő brennbergi-völgyben húzódik, hossza 780 méter, szélessége negyven. Az Országos Síszövetség főtitkára és az Alpesi Szakbizottság az ország egyik legjobb pályájának minősítette. Az osztrák Gyepsí Szövetség elnöke ennél is tovább ment. Véleménye szerint, jelentős beruházással, például hóágyú alkalmazásával, a brennbergi pálya női műlesikló és óriás műlesikló Európa-kupák megrendezésére is alkalmas lehet, de legalább a Gyepsí Európa Bajnokságoknak adhatna otthont. Nem csoda hát, hogy az ilyen szakvélemények valósággal megrészegítették a sízés soproni szerelmeseit. Igen ám, csakhogy a merész tervek útját keresztezte a soproni természetvédők makacs ellenállása.” Csapody István természetvédelmi felügyelő és Kósa István a városi síszövetség elnöke csapott össze az időközben elmérgesedett ügy két főszereplőjeként. Rájöttem kezdő soproni újságíróként óriási darázsfészekbe nyúltam bele. Annál is inkább ,mert a sízők érdekeit a háttérből a soproni pártbizottság is támogatta. – Na mi lesz ebből ? – gondoltam kissé szorongva. Veszélyben a patak, aminek hozama nem volt elegendő egy ilyen nagyszabású terv megvalósításához. Kopár lesz a hegy, beszennyeződik a patak vize, borharapókat, szálláshelyeket, melegedőket hoznának ide, katasztrofális környezetrombolást okozva, valahogy így szóltak Csapody István érvei. Ezzel szemben a síszövetség száztíz havas napot, komoly schilling bevételeket, esti kivilágítást, európai színvonalú versenyeket álmodott ide. Amikor megjött a hír, hogy a hóágyúval ellátott sípálya ötletét az Országos Idegenforgalmi Alap is sok millióval támogatja, végkép nem adtam esélyt a patak megmentésének. Hetek, hónapok teltek el és a kulisszák mögött tovább folyt a küzdelem. Mai szemmel hasonlít ez az eset a Fertő tóra tervezett megalomán építkezésre. Csakhogy míg a negyven évvel ezelőttit végül is meg tudta akadályozni egy kiváló tudású és emberileg is magas fokon álló természetvédelmi felügyelő, pedig még a soproni pártbizottság is ellenfele volt, tudjuk a mostani és immár öt éve húzódó őrületnek tiltakozások, emberi drámák, többfelvonásos, magas fórumokon zajló ellenállások is alig tudtak, tudnak gátat vetni. És mi lesz még a vége, azt meg ki tudja? Hát ilyen ez az élet. És ilyen a zsurnaliszta élete, bizony akad amikor örülni tud cikkének végkifejletére, még akkor is ,ha az újságírás alapszabályai szerint minden véleménynek, ütköző érdeknek is teret adott a cikkében. Igaz mesével kezdtem, de ezzel az írásommal bizony hamar belecsaptam a közepébe. – Lesz itt még folytatás ! – gondoltam. (Fotó: Kránitz József)