Első utam Sopronba

Augusztus végi napon robogtunk Győrből Sopronba egy 1300-as Ladával. Kloss Andor, a Kisalföld főszerkesztő-helyettese vezetett és mellette Puskás Csaba a lap első embere ült, általában jókedélyű, akkor még középkorú férfi. Szerette a vicceket és mindjárt el is mondta, hogy “Sopronban vagy esik, vagy fúj a szél, vagy harangoznak, de hozzáfűzte, most éppen nem, mert kenyérre kenhető jó idő van”. Igaza is volt, napfényes, szélcsendes szép idő várt ránk. Cirkuszos plakátok sem fogadtak bennünket a város határában, és ez azért volt fontos, mert később hallottam a szóbeszédet, ha cirkusz érkezett a városba biztosan eleredt az eső. Amúgy négy évtizeddel ezelőtt sokkal több égi áldás volt a környéken, nyáron a patakok színültig voltak vízzel és az erdőkben fanyar avarillat terjengett, amit nagyon kellemes volt belélegezni. A gombavadászoknak ez nagyon kedvezett, hatalmas vargányák, őzlábgombák terítették be a soproni erdőket. Már aktív soproni újságíróként lett rendszeres riportalanyom Matusek Miklós, aki a piacon ellenőrizte a gyűjtők zsákmányát, mindent tudott a gombákról és imádta a szakmáját, a gombaszakellenőri munkát. Télen is sokszor havazott. 1986-ban és 87 elején az egész ország hófehér vastag takaróba burkolózott. Az utakon elakadt járművek százai, a városokban szállítási gondok nehezítették meg az életet. Sopronban a Várkerületen még a rendőrség UAZ terepjárója is fennakadt a hóbuckákon. Emlékszem Varga Gyula volt akkor a rendőrkapitány és ő maga is kénytelen volt gyalog közlekedni, terepszemlét így tartani, mert a sofőrje hiába is birkózott a terepjáróval, annak kipörgött a kereke, mert ráfeküdt a jármű alja a megkeményedett hóra. Volt miről tudósítani a Kisalföld olvasóinak, sorra születtek meg a drámai hangvételű tudósítások.Öröm volt az ürömben, hogy meglehetősen hideg is volt, ezért aztán- ha lesöpörték a havat – korcsolyázni lehetett a tavakon, még a Fertőn is, bár ezt akkor még a nagyon aktív határőrség cseppet sem kedvelte, ráadásul a nagy tóra csak határsáv engedéllyel lehetett kijutni.

Ezeket a fontos adottságokat azonban csak a következő hetekben, hónapokban tapasztalhattam meg, most még az utazásunkkal voltam elfoglalva. Például alaposan megdöbbentett, hogy igaz a fejlett Nyugat felé tartottunk, amely akkoriban csak csábítgatott bennünket, de a soproni út lehangolóan keskeny és elhanyagolt volt. Később értettem meg, hogy miért. Hajaj azóta már legalább érzi az ember, ha az autópályán a Nyugat felé tart, de akkor a pénzhiány, a mellőzés, a karantén szelleme uralkodott még a tájon is. Begördültünk a “soproni zsákba” és Nagycenket elhagyva oldalról észrevettem a közelben húzódó szögesdrót erdőt, a vasfüggönyt. Hát ilyen, nem éppen kellemes látvány fogadott. Mégis gyógyír volt számomra a Soproni hegység panorámája, tetején a tv- toronnyal. Mindenesetre rövidesen megérkeztünk és első utunk a pártbizottságra, a Fehér házba vezetett, ott a mosonszentmiklósi származású Hencz József mosolygott ránk a bajusza alatt, illatos kávéval kínáltak bennünket, bemutattak, de a “nagyok” máris egészen más témákra tértek rá, jól értesültségüket fitogtatták, amikor röviden a soproni gazdaság helyzetét vitatták meg, futó és tervezett beruházásokról beszéltek, amelyekből akkoriban valóságos, nagy léptékű itt nem sok akadt, ez is csak haragot és szomorúságot szított az egyszerű emberek szívében, fűtötte a megyeszékhely és Sopron közötti ellentétet. Bár azt kevesen tudták, hogy a régi ellentét, nem a háború után kezdődött az új megyerendszer kialakításával, hanem még a 19.század végén. Vetélkedés, féltékenység, neheztelés, meg mi a fene, aminek megvoltak a történelmi eredetű gyökerei. Például a dualizmus korában Sopron szinte az egész Dunántúl központja volt, kilenc vármegye közigazgatási és bírósági székhelye, még Győr is alá volt rendelve, a Kiegyezés után az iparosodás lázában viszont Győr felzárkózott vetélytársához, a Trianoni területrablás után pedig Sopron valósággal a földre hanyatlott, elveszítette vonzáskörzeteinek nagy részét, Győr meg jól belehúzott, a világháború után pedig az új rendszer bizalmatlansága, a konzervatív polgári szellemű várossal szemben érzett ellenszenv, hatott a leginkább, hiába járt évtizedekkel azelőtt még diákként a patinás Széchenyi gimnáziumba, maga Rákosi elvtárs is, nem kedvelte meg Sopront, sőt megkezdődtek a pénzügyi elvonások, a szándékos elsorvasztás és a bezárások, az áthelyezések időszaka, a hidegháború sújtotta városhoz túl közel volt a nyugati szabadság kapuja, Ausztria. Miután Hencz József és főszerkesztőnk jól kibeszélte magát további utunk Markó Józsefhez, az akkori tanácselnökhöz vezetett, visszafogott, nyugodt habitusú ember benyomását keltette. Rövid pofavizit után távoztunk a városházáról és még Megyik Ferenc igazgatót kerestük fel, hiszen a GySEV jelentőségét, a legvéresebb Rákosi rendszerben is működő osztrák-magyar közös tulajdonú vállalat fontosságát, senki sem tagadhatta. Engem mindenesetre a cégpalota folyosóin kiaggatott dokumentum felvételek fogtak meg a legjobban, a porrá bombázott soproni vasútállomást ábrázolták, ijesztőek voltak az égnek álló mozdonyok, a kiégett vagonok arról győztek meg, hogy bizony Sopron nagyon komoly károkat és emberi tragédiákat szenvedett az amerikai szőnyegbombázások idején. (Bojár Sándor felvétele)