Ének ezerkilencszáznyolcvankilencről

Most is a hangod hallom te átkozott, eltékozolt Szabadság

Miért is hagytunk veszni egy álmot, ami régen bennünk eggyé vált

De sokat terveztünk kopott városokban, éreztük valami épülni kezd magunkban

Hogy minden majd megváltozik és megszolgált  világunknak értelmet ad

 

Rád csodálkoztunk Napnyugat, de a szovjet csizma alatt ropogott Európánk nyomora

Később azt gondoltuk, majd másként néz ránk, és asztalához ültet a győztes társaság

De hálát miért is reméltünk ? Már tudom, akkor kéz a kézben mennünk kellett volna…

Az idő azonban csak egyszer nyitotta ki sejtelmes kapuját

 

Azon csak egyszer léphettünk volna át, de mi nem hittünk benned eléggé

Ó eltékozolt, átkozott Szabadság!

Most itt állunk megvezetve, vakon a fényt keresve, kettéhasított országunk ingó talaján

És valahol egy szürke elhagyott sarokban  hegedűnk sírja 1989 bús dalát

 

Pedig hány hősünk szaggatta testét, égette fiatal csontját éretted?

És lelkünk mélyén biztattak őseink, izzott szellemszívükben a láng

De mi  apróra váltottunk mindent  és semmit sem kockáztattunk érted

Ócska lomként sarokba dobott, meggyalázott Szabadság

 

Akik mertek volna  azok hallgattak, karjukba dermedt az igazság

Szótlanul nézték a lassan érő romlást, az érdemtelenek dölyf-táncát

Mert mi zajlik most éppen, mekkora árat fizet ezért a jövőfaló magyarság?

Ti pedig hol voltatok akkor bátor fiúk, tiszta szemű igazak és  lányok ?

 

Késő van már, a  lihegő, kifulladt Földet bánatvirág könnye áztatja

Hiába kiáltottak az idők jósai, figyelmeztetésük hamvadt tűzbe szállt

Miért is hagytunk veszni egy álmot, ami egykor bennünket összeverbuvált

Most is hallom a hangod, te átkozott, eltékozolt Szabadság

 

 

 

 

 

 

hozzászólások lezárva.