Faluriport

Leírhatatlanul szép volt ez a valamikori Sopron vármegye. Meseszerűen szép.Mint egy képzeletbeli pajzs úgy állt szemben a nyugati messziséggel.Hófödte hegyekkel, fenyők birtokolta csúcsokkal, éles fogú szelekkel szemben és mindig búskomor magyar álmokkal, amiről csak Ady tudott igazat mondani. Nézegetem Kogutowicz Manó kiterített térképét, amit vármegyénkről készített, amivel a nagy földrajztudós és térképész első igazi sikerét aratta. Vagy talán azzal aratta első igazi sikerét, hogy szép menyasszonyát Kapeller Rózát Sopronba szöktette és itt vette el feleségül ,mert annak dúsgazdag apja nem akarta a lánya kezét odaadni egy jött-ment szegény rajzolónak? Aztán a nincstelen senkiből néhány esztendő alatt világhíres térképész lett. Hajaj Sopronnak megvannak a szívtépően romantikus történetei… De visszatérve Kogutowicz úrhoz, a későbbiekben iskolák, intézmények használták kizárólag az általa szerkesztett térképeket. Földgömbjeit, Németországban , Olaszországban, Szlovéniában is tucatjával vásárolták. Szóval az ő térképét nézem most és csak ámuldozom.Ott a Lajta hegység, a Rozália és a Kisalföld termékeny nyugati földjei, és benne a térképben a gyönyörű Fertő tó még teljes egészében, széltében és hosszában magyar földön. Nincsenek erre szavak! Csak annyi hogy nekem sem térkép -e táj, mint a nagy költőnknek Radnótinak sem volt, de még mennyire nem, nekem is az itt élő emberek adták riportjaim, cikkeim alanyait, és hozzá nem is akárkiket. Róluk írtam, amikor faluriportokra indultam. A nyolcvanas években rengeteg olvasót szerzett az újság ezekkel a hangulatos írásokkal. Nekem a soproni járások egy része jutott, mások valamivel keletebbre indultak sok-sok faluba riport körutakra. Talán nem véletlenül tornázta fel magát a Kisalföld a legnagyobb példányszámú megyei lapok közé. Egy időben elérte a százezret. Magam is élveztem ezeket az anyagyűjtő utakat, amikor az ember reggel autóval indult a kiszemelt községbe és ott délutánig “kalandozott” egyik embertől a másikig, beszéltette a falu lakóit, nyitott szemmel járt és néhány órában megismerte a település történetét, lakóinak életét, jellegzetességeit és gondjait, örömeit. Ott volt például Fertőújlak amelyről leírhattam, hogy “Mekszikópuszta” volt a valamikori neve és Esterházy Pál keresztelte el így a települést, mert a Habsburg háznak nem voltak szép emlékei Mexikóról, ahol Miksa főherceg nem éppen uralkodói házhoz méltó körülmények között fejezte be életét. Ettől fogva a vad, kietlen, elhagyott, Istentől elrugaszkodott tájat a világ bármely részén Mexikóhoz hasonlították, így lett hát eléggé meg nem érdemelten a Hany széli kicsi falu neve is ez. Pedig riportutamon mennyi érdekeset tudtam meg “a kietlen Mekszikóról”. Gombás Tibor községi tanító mesélte el, hogy a 19.század második felében még csak halőr kunyhók álltak itt, mert a Fertő szigetként vette körül a területet, a sarródi kertek aljáig húzódott a mocsaras vize. Aztán jöttek az első telepesek szorgalmas cselédnép ,akik életet lehelek a szikes tavak közé, lecsapolták a vizet, megfékezték a vihartól borzolt nádrengeteget, uradalmi cselédházakat emeltek és megindították a földművelést. Az Esterházyak azonban továbbra sem láttak sok fantáziát a környékben, bérbe adták a földeket, amelyeken Borsodi, Fésüs,Komáromi és az Ürményi család gazdálkodott. Ez is szép és kerek történet a nehéz, ám dicső múltról, de aztán jön a többi ismeret és bővül a kör, kikerekedik a falu históriája. Találkoztam Varga József egykori uradalmi cseléddel, akit még Pomogyban(ma Pamhagen) kereszteltek meg.Tizenkét évesen már négy ökörrel szántott. Azt mondta -Jó föld volt itt, csak hideg, ami soha nem száradt ki, mert alulról mosta a Fertő vize. Pomogyba gyalog is eljutottak az iskolába, de Sarródra csak csónakkal evezhettek át. Főszélről beszélt, amiből telente a félelmetes “orhágy” keletkezett. Meg parttépő szelekről és a déli szélről, amely elhervaszt minden termést, ha érés idején óvatlanul beköszönt. Természetismerő, múltat tisztelő embert ismerhettem meg Jóska bácsi személyében, és nem ő volt az utolsó ilyenfajta nyilatkozó, mert ezek a riportok felhozták a különös tudású és büszke tartású régieket, akik már régóta csontjaikban porladnak a környék temetőiben.

Írtam én a “börgöci”, vagyis ebergőci emberekről is. Na itt is világraszóló történettel találkoztam. Merthogy Ebergőc egykori urai, úgy a 14. század közepe táján Nagy Lajos királyunk ezüst tallérjait hamisították galádul és minden gátlás nélkül. Persze mi más, mint a bitófa tett pontot életük végére. Aztán ottjártamkor megcsodálhattam a falu legöregebb házát, aminek szemöldökfájába is bevésték: Böröndi Pál 1830. A ház akkori tulajdonosa még Solymosy báró uradalmán dolgozott. Aztán szót kapott Bokán Imre, meg Róbert Ferenc és Németh József is, akik Börgöc nevezetességeit mutatták be: a Harasztallát, a Süllősi rétet, az Aranrétet meg a Seggremászót. Emlékszem júliusi meleg volt, tikkasztó hőség, de boldog érzés volt megörökíteni azokat az embereket, akik egy ősrégi település hagyományait őrizték. Ők védték és adták tovább a pünkösdölés, a búcsú, a “pimbor” régi szokását, ez utóbbi pedig a lagziba hívatlanul érkezők szószólójának köszöntőjét jelenti. Milyen ritkaság ez is, ha nem jártam volna 1984 nyarán faluriporton Ebergőcön, akkor ma ezt sem tudnám. És erről sem írhattam volna.