Fotósok

Újságírói pályámon sok-sok fotóriporterrel hozott össze a sors, de igazából négyen voltak, akik nem csupán tehetségesek voltak, de jól meg is tudtam értetni velük magam és így örömmel dolgoztam velük. Ráadásul több évig dolgoztunk együtt. Mindjárt az első, emberként is nagyszerű fotóssal, Lobenwein Tamással még a nyolcvanas évek első felében ismerkedtem meg. Hét évig a munkatársam volt. A Kisalföldnek dolgoztunk mindketten. Ő akkor főállásban a Bányászati Múzeum alkalmazottja volt, de a soproni eseményekről tudósítván együtt éltünk, együtt lélegeztünk. Így ismerhettem meg komáromiként érkezve a Leghűségesebb városba egy igazi sopronit. Az ő családja ugyanis negyedíziglen fényképész dinasztia volt. Felmenői Vince, Harald és Tamás édesapja az ifjabb Harald ( eltűnt a második világháború keleti frontjának poklában) mindannyian a város krónikásaiként írták be nevüket a halhatatlanok könyvébe. A fotográfia művészei voltak, kortörténeti dokumentumokkal örökítették meg Sopron 150 éves közéletének mindennapjait. Tamás pedig az ő város szeretetüket, szorgalmukat és alaposságukat örökölte, ettől a hagyománytól lótott-futott egész nap a témák után, jelent meg hajszálpontosan az eseményeken. Mindent lelkiismeretesen, precízen végzett el. A legkisebb megbízásokat is komolyan vette és színvonalasan teljesítette. Finom lelki alkatának, érzékenységének nem kedvezett a korszak szűkre szabott, taposómalom világa. Mert kritizálni, és nem hajtotta sohasem a karriervágy. Jó szemmel észrevette a rendszer gyógyíthatatlan betegségeit, nem egyszer ő ajánlott nekünk újságíróknak témákat. Aztán közösen, néha nagy nevetések közepette kellett belátnunk, hogy „arról sem írhatunk szinte semmit”. Életének utolsó szakaszában tehetségéhez alkalmazkodó nagy kihívásokat tartogatott számára a sors. Az 1989 -es Páneurópai Pikniken készített felvételei, a határáttörés fotói bejárták a világot. Nevét rangos kiállításokon ismerhették meg országszerte és külföldön is. A szeretett városáról készített fotói örök érvényűek és a „Lobenwein archívum” közkincs mindenki számára.

Másodikként Bárány Zolit említhetem. Már akkor ismertem, amikor még különféle vállalkozásokba fogott. Szitanyomó műhelye volt, ahol Berkics Miklós képzőművész tehetségét, rajztudását kamatoztatva alkottak együtt néhány évig. Dolgozott a várkerületi Ofotért szaküzletében is, ekkor írta meg Fotósuli című könyvét, amiben a fiataloknak tanította nagy szakértelemmel a fényképezés alapjait. Ezután néhány évig Kanadában próbált új életet kezdeni. Nem sikerült gyökeret eresztenie az új világban,de rengeteg élménnyel tért haza a rendszerválás utáni években. Világlátásának horizontja kitágult és fotós tehetségét még inkább kibontakoztathatta az éppen akkor induló új lapokban. Ekkor mentünk együtt a témákra öreg Volvójával, amit kintről hozott, de annyi extra volt beleépítve, hogy néha Zoli sem találta el a megfelelő gombot és akkor kinyílt a tetőtéri ablak, beindult az ablaktörlő és felemelkedett az ülés is. Még a Volvóval vadásztunk a hírekre, amikor már a Kisalföldnek írtam újra a kétezres évek elejétől. Zoli barátom nagyon szép fényképeket lőtt. Nagy érzéke volt a témákhoz és még szólni sem kellett neki, hogy mit adjon vissza, a képi világból, hogy a cikk még érdekesebb, még „kívánatosabb” legyen olvasói szemszögből. Különösen akkor tudtunk együtt „remekelni”, ha riportot, nagyobb lélegzetű cikksorozatot kellett megalkotni, ilyenkor elemében volt és több portrét, életképet, tájfotót csinált szinte játszi könnyedséggel, de nagy érzékkel. Sajnos viszonylag fiatalon kellett megválnia az élettől egy csúnya betegség miatt. Még azt terveztük, hogy közösen írjuk meg, az ő fényképeivel illusztrálva, a Sopronkőhidai fegyházról szóló könyvemet. Ez azonban már csak közös álom maradt.

A fiatalabb generációhoz tartozott Somló Samu és Németh Péter. Samu igazán tehetséges és jó érzékkel megáldott fotós alkat volt. Kiemelkedő kreativitás és ötletgazdagság jellemezte a munkáját. Szinte mindenben megtalálta a művészi lényeget és vissza is adta nagy hatékonysággal. Azt azonban nem szerette, ha túlságosan bekorlátozták. Valószínűleg kevésnek találta a hírlapi fotótudósító lehetőségeit. Többet akart, jobban meg akarta valósítani önmagát és ezért aztán el is hagyta a pályát. Más területekre hangolt át. Jelenleg zenei projekteken dolgozik. Sikeres klipeket készít. Idén Debrecen egyik legvagányabb zenei fesztiválján önálló műsorral léphetett fel, az elektronikus zene nagy mesterei közé avanzsált. Új irányokba nyitott és azt hiszem azokban kezdi otthon érezni magát. Bulizós hajlamai, vidám természete pedig sokakban komoly szimpátiát, elismerést váltottak ki mindenkor. Sokáig nem dolgozhattunk együtt, de élmény volt vele együtt az újságírás. Úgy gondolom előtte még sok nagy kihívás áll, megvan hozzá az alkotói énje.