2018
16
11

Szerelem a háború poklában

Nyolcadik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái kétszáz év tükrében. Főszereplője egy híres magyar orvos-kórboncnok, Arányi Lajos György, akinek családfája és utódai is továbbviszik az elmúlás, a halál kérdéseit faggató sorjátszmákat. A végig izgalmas és komoly filozófiai gondolatokat felvető kötet valójában kétszáz év családregénye is egyben. Küzdelmekkel, szerelmi drámákkal, történelmi viharokkal keretezve.

 

Szerelem a háború poklában

 

Sopront már bevették a szovjet haderők, amikor a Jakab tanyán még híre-hamva sem volt orosz katonáknak. Április 3-án azután negyven T-34-es tankkal megérkeztek az ivánok. Ők Pavelkin páncélos vezérőrnagy egységeihez tartoztak és a bécsi hadműveletek megerősítésére rendelték őket abba az irányba. Gyalogosok kísérték a tankokat. Mongolarcú, nem ritkán friss sebeket viselő frontharcosok. Az átélt borzalmak meglátszottak elfásult, durva arcvonásaikban. A tankok dübörgő motorjait leállították az akácos erdő mentén és kimásztak a páncélosok harckocsijaikból. Pihentek az átforrósodott acélszörnyek árnyékában és személyzetük is lefeküdt a délelőtti csendben a friss fűre. A gyalogosok azonban tovább törtettek, benyomultak a tanyára. A tyúkokat és a libákat csizmáikkal rugdalták, a disznóólba sorozatot engedtek.

Orsolya két süldő mangalicája éktelen visítással adta ki páráját. A kalasnyikovos frontkatonák nőt és bort kerestek, mint szokás szerint. Orsolya és Matild először a pincébe akart elbújni előlük, de aztán az amerikaihoz másztak fel a létrán. Peter egy kis szellőző ablakon keresztül elszörnyedve nézte a magukból kivetkőzött, vadállatként pusztító katonákat. Fél óráig csak törtek és zúztak a tanya környékén és benn az épületben is. Kidobálták az asztalokat és a székeket, a ruhaneműket és a konyhai tányérokat, lábasokat, poharakat. A női pongyolákat magukra húzták és abban illegtek. Egy lábasban főtt tojásokat találtak és azt héjastul falták fel, majd az éppen reggel sütött még forró házikenyérnek láttak hozzá.

– Job Tvoju Máty! – üvöltötte az egyik a társának, aki kettő órát zsákmányolt az egyik fiókban és nem volt hajlandó osztozni a társával. Táncolni kezdett a karján már ott hordott öt-hat órával.

– Pásol nahuj – kiabálta vissza. A többiek közben tüzet gyújtottak az udvaron és megkezdődött a tyúkok kopasztása. Egy mosdó lavórba dobálták a félig megcsupaszított madarakat. Főzni kezdték őket. Előkerült egy harmonika is, rögtönzött zenére néhányan bokázni kezdtek.

– Zsensina! Vino! – követelőztek többen is.

Ekkor indultak fel négyen a padlásra. Matild minden ízében reszketett és Peter karjaiba bújt, ölelte, szorongatta, mint a ragadozók elől megbújó kiscsibe. Orsolya viszont egy petrence rudat szorított a markába és megfogadta utolsó lélegzetéig megvédi önmagát és a lányát. A ruszkik feltúrták a szénát géppisztolyaikkal és közben folyamatosan ordibáltak, végül rátaláltak hármójukra. Matildot ketten akarták lefogni és a földre lökni, egyikük a szoknyája alá nyúlt. Megmarkolták a combját. Ez volt a végső pont, amikor Peter már nem tűrhette tovább a történteket.

Stop! – kiáltotta magából kikelve. –I’m an American soldier! Leave her! Hagyjátok békén a lányt!

Az oroszok meglepődve kapták fel a fejüket az angol szóra. Meglátták Peter felmagasló alakját, tip-top egyenruháját, amely a félév alatt sem kopott el, amíg Matild mosta és vasalta lelkiismeretesen. Az orosz zubbonyokhoz képest tekintélyt parancsoló és kiválóan szabott volt. A pilóta dzseki rangjelzése, és az US Air Force felirat pedig végképp lehűtötte a bakákat. Tanakodni kezdtek. Majd vitatkoztak. Végül egyikük lemászott a létrán és kis idő múltán hozott magával egy tisztet.

– Amerikai katona vagy? – kérdezte a hadnagy félig angolul, félig oroszul.

– Dá! Dá! Dá! Ő amerikai – felelte Peter helyett is a két nő szinte kórusban.

Matild eközben megigazította a combján felszaladt szoknyáját.

– Ő igazi amerikai pilóta, és ha nem hagytok bennünket békén, nagy baj lesz, meglátjátok! – mondta immár dühösen. Jelentjük a parancsnoknak, aztán nektek annyi!!!

– Amerikai jó barát. Amerikai fegyvertárs – kiáltotta egyszerre a tiszt mintegy felismerve a helyzet fonákságát.

– Urrá! Urrá! Éljen az amerikai bajtárs! – vették alapot a közkatonák is.

Aztán megölelték az elképedt Petert, aki néhány perce még azt latolgatta, hogy ha kell, használja a szénában elrejtett pisztolyát. A következő pillanatban felkapták az amerikai fiút és vitték le a létrán az udvar közepébe.

Gyertek gyorsan fiúk! – kiáltoztak a többieknek. Találtunk egy amerikait a padláson. Ünnepeljük meg a hőst. Jó emberek rejtegették a fasiszták elől. Éljen Amerika, a szövetséges! Éljen a szovjet – amerikai barátság!

Azzal leültették a tábortűzhöz és most már pattogósabb, vidámabb zenére váltott a harmonikás. Egyre többen táncoltak és énekeltek. Végül Orsolya látva, hogy minden jóra fordult, intett két legénynek és megmutatta nekik, hová rejtette el a férje a kétszáz liter bort, amit saját szőlőjéből készített még az előző évben. Volt nagy üdvrivalgás. Odahívták a páncélosokat is, azok pedig örömmel letelepedtek a tűz mellé. Parancsnokuk Anton Vasziljev Orkij beszédet mondott, mialatt a rohamsisakokba öntött bort körbeadták és inni kezdtek.

Majd a katonái éljenzése közepette csaknem a felét kiitta. – Mi a neved pilóta? – fordult most Peter felé. Szóval Pjotr!

Majd a tószt után negyedóra alatt elpusztították a két hordó bort. Hiszen voltak vagy kétszázan.

– Velünk jössz Peter? – kérdezte Anton az amerikaihoz fordulva. – Visszaadjuk a szabadságodat. Elviszünk az amerikai szövetségeseinkhez Németországba.

– Oké megyek! Köszönöm, hogy segítetek nekem. Szívből köszönöm! – mondta örvendezve Peter és most először ő is magához ölelte a tankparancsnokot.

Erre mindenki éljenzésben tört ki, csak Matild szemében gyűltek össze a könnyek. Soha még nem érzett fájdalom nyílalt a szívébe. Most már bizonyos volt benne, hogy a szerelme elhagyja őt. Elhagyja talán örökre…

Délután öt óra környékén riadóztatta a már kábult, rövid álomba mélyedt bakákat Anton Vasziljev parancsnok

Peternek meghagyta, hogy az ő tankjában foglaljon helyet. Tíz percen beül indulásra készen álltak. Matild és Peter rövid időre kettesben maradtak.

Egyfolytában sírt és fiatal arcát még szebbé tette a fájdalom. Megragadta a férfi vállát és nem engedte.

– Visszajövök érted!

– Hazudsz! Neked Jenny kell. Hozzá igyekszel!

– Honnan tudod? Honnan tudsz róla? – kérdezte megrökönyödve Peter.

– Megtaláltam a fényképét. Szép

lány. Biztosan gazdag is. Nagyvárosi hölgy, éppen hozzád való – zokogta Matild.

– Én téged szeretlek – húzta magához a lányt Peter, de ő most ellökte a férfit.

Becsapottnak és megalázottnak érezte magát.

– Nem hiszek neked – mondta könnyben úszó szemekkel.

– Na, pasli! – szakította meg vívódásukat Vasziljev százados. Irány Bécs! Sietni kell Pjotr a németek még nem kapituláltak!

Peter, mint egy holdkóros úgy mászott be a tankba, amelynek 450 lóerős motorja felbőgött. Az amerikai a toronyból felállva integetett Matildnak és Orsolyának is.

A tankcsapat eközben nekilendült, feldübörögtek a dízelmotorok, bűzös fekete füstöt hányva nekilendültek, csikorogni kezdtek a lánctalpak, a frontkatonák menetre készen meggyorsították lépteiket. Indultak és valami a hangulathoz illő szomorú orosz dalt énekeltek most.

A lány csak állt, mint akit villámcsapás ért. Hagyta, hogy könnyei egyre csak szétfolyjanak az arcán. Anyja el akarta vonszolni onnan, a kút mellől. Most érezte csak mekkora dráma játszódik le ebben a szerény kis tanyasi udvarban. Az ő udvarukban. És ennek a drámának az egyik főszereplője éppen az ő lánya.

Peter most halálra váltan kihajolt a toronyból, mint aki ugrani akar, a semmibe. Teljesen összegörnyedt. Keze megadóan lehanyatlott.

És ekkor a tank mintha egy pillanatra megtorpant volna, hatalmas acélteste megrándult, legalábbis Jakabné asszony így látta és mondta később a visszaemlékezéseiben. Védően a lányához lépett és ölelte, szorította, dédelgette, mint kislány korában, törölgette a kötényével könnyeit, és nem tudott haragudni rá. Egyáltalán nem. És valahogy Peterre sem. Csak a férje eltűnése óta növekvő remény maradt már meg öreg szívében, ami most ezúttal még inkább megsokszorozódott. Talán majd egyszer mégis csak visszatalálnak egymáshoz! Talán majd egyszer!

– Ne sírj drágám! – simogatta összetört magzatjának szétbomlott haját.

– Majd csak lesz valahogy.

 

A könyv előrendelhető a kuntz.zoltan@gmail címen vagy facebook oldalamon!!! Az új kötetet ezúttal is az Oriold és Társai könyvkiadó jelenteti meg!

Fénykép: illusztráció

ez is érdekelheti

  • Arányi Buda ostrománálArányi Buda ostrománál Ötödik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái […]
  • KÖSZÖNET TIZENEGYEZER OLVASÓMNAK!!!KÖSZÖNET TIZENEGYEZER OLVASÓMNAK!!! Ha csak egyetlen ember olvasná soraimat, már azt is megköszönném. Ám elmondhatom alig […]
  • ForradalomForradalom Kilencedik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család […]
  • Anya, aki megtörte a háború átkátAnya, aki megtörte a háború átkát Valahol a Don kanyarban porlanak a néhai soproni polgár, Kertes László csontjai, azzal […]
  • Szegő János 56-ja.Szegő János 56-ja. Szegő János, akkor a hegyoldalban volt. Kétezer méter magason a Fogarasban. A süvítő […]
  • Anpius bukásaAnpius bukása Utolsó részlet új könyvemből, amely a jövő héten jelenik meg. Egy család sorsjátszmái […]
  • Harc KomáromértHarc Komáromért Hetedik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család […]

Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: