2018
08
11

Harc Komáromért

Hetedik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái kétszáz év tükrében. Főszereplője egy híres magyar orvos-kórbocnok, Arányi Lajos György, akinek családfája és utódai is továbbviszik az elmúlás, a halál kérdéseit faggató sorjátszmákat. A végig izgalmas és komoly filozófiai gondolatokat felvető kötet valójában kétszáz év családregénye is egyben. Küzdelmekkel, szerelmi drámákkal, történelmi viharokkal keretezve.

 

Harc Komáromért

 

1919. január 9.-én az Antanthoz tartozó, két legionárius századból álló csehszlovák hadsereg bevonult a bal parti Komáromba, melyet Csehszlovákiához csatoltak és ezzel kettéosztották a várost, és Komárom vármegyét is. Az erődök városa katonai közigazgatás alá került, a megszállók éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el. A magyar lakosság rémülten bújt meg a házak mélyén és csak a remény éltetett mindenkit, ez nem maradhat így örökre.

Az ország elvesztése, Komárom elvesztése a végső kétségbeesésbe taszította az embereket. Családokat, rokonokat, barátokat vágtak ketté az északi rész bekebelezésével. Nem maradt más csak a megaláztatás és a reménytelenség. Ilyen helyzetben még a legkisebb szalmaszálba is bele kapaszkodtak, mint a fuldokló, aki attól remélte élete megmentését. Terjedt a vörös eszme, az egyetlen mozgalom, ami az ellenállás lehetőségét felélesztette.

1919 tavaszán a kommunisták a déli oldalon is egyre fokozták tevékenységüket, a direktórium fegyverei szinte a nap minden órájában dörögtek. Kivégzésekkel – rendszerint törvényes tárgyalások nélkül – számoltak le a vörös uralom vélt ellenségeivel. A Tanácsköztársaság Direktóriuma a megmaradt csonka részen, a város déli oldalán építette ki hatalmát. Kun Béla és agitátorai vöröskatonákat toboroztak. Győr és Tata munkásai Komárom segítségére akartak sietni. A kommunisták valódi célja azonban az volt, hogy az elcsatolt területeken is fellázítsák a munkásokat és tanácsköztársaság diktatúráját kiterjesszék a Duna vonalától északra. Az északi városrész és az egész Felvidék elvesztése miatt érzett fájdalom azonban nemcsak a vörösöket szólította fegyverbe. Sokan mások is szervezkedni kezdtek, támadást terveztek az északi oldalon a komáromi erődrendszerbe befészkelődött cseh légionáriusok ellen.

Április 30-án még minden észak komáromi család békésen hajtotta álomra fejét. Éjfélkor azonban ágyúszóra riadtak fel az emberek. Az ősi város békés utcáin srapnelek fütyültek, gránátok süvítettek és csapódtak be alattomosan szétszórva gyilkos szilánkjaikat. Támadó csapatok nyomultak be Rév-Komáromba a vasúti hídon, Koppánymonostor irányából. 400- 500-an lehettek. De olyanok is akadtak, akik motoros hajókkal érkeztek, mint Arányi János, aki két nappal korábban szökött át a magyar oldalra, hogy csatlakozzon a szervezkedő felkelőkhöz.

-Apád kiátkozna, ha tudná a kommunistákhoz szegődtél – korholta Mária, és a szíve mélyét megint betöltötte az aggódás, de ez mit sem segített.

Férje elszánt volt a végsőkig, gyűlölte a háborút, hiszen két frontot is végigszenvedett, csaknem három évet töltött a lövészárkokban, a halál árnyékában, a tetűrajok és a hideg okozta szenvedésben, de megúszta és végre hazajött. Ám ami itthon fogadta az szinte az őrületbe kergette. A káosz és bomlás mindenhol, az elkeseredettség a magyar oldalon és a pökhendi gúnyos tekintetű megszállók, akik elrabolták a magyar földet, és kettévágták szeretett városát, a másik oldalon. Bárhogyan is gondolta, de ezt nem volt képes eltűrni. Így lett hát „kommunista” Arányi Jánosból, a fotográfusból, aki egyébként undorodott Kun Béláéktól, és a Szovjet-Oroszországból importált, megszállott eszméiktől. De amikor felcsillant a remény, hogy vissza lehet foglalni a várost, még ha a vörös rém égisze alatt is, bizony elment és jelentkezett vöröskatonának. Így avatták be a május elsejére virradó támadásba, amit ugyan maga a kommunista vezér, Kun Béla is ellenzett, de a vörösök helyi vezetői jóváhagytak, sőt lelkesen támogattak. Az egybegyűlt munkáscsapatokban kevés volt a jól képzett katona, de ő annak számított, így hát a háború utolsó hónapjaiban itt rekedt kis monitorokkal, evezős csónakokkal támadók teljes parancsnokságát is rábízták.

A motorosok és a csónakok valamivel előbb indultak el, mint a hídon támadó gyalogosok, céljuk ugyanis az volt, hogy eltereljék az erődökbe fészkelődött cseh megszállók figyelmét. A megtévesztés eleinte jól sikerült, mert a hídon támadók egészen a Pozsonyi kaputól jóval távolabb eső Kis-Duna kőgátjáig jutottak, itt osztódtak azután kétfelé. A nagyobbik csoport az egyes, kettes és hármas számú várerődöket támadta meg, míg a kisebbik csoport a Duna szigeten vonult fel, hogy elfoglalja az Erzsébet hídfő teljes hosszát. A meglepetésszerű támadás kezdetben sikerrel járt.

Az erődből sikerült kiszorítani az őrség jelentős részét, az Erzsébet hídfőállást is feladták némi tűzharc után a cseh katonák és a kishídon át a városba menekültek, ahol tovább folytatódtak az utcai harcok. Minden komáromi lakost, aki a tiltás ellenére kíváncsiságból kimerészkedett a házából azonnal lelőttek. Így járt a Citrom utcában egy inas gyerek, a Kúria városrészben pedig nyolc embert gyilkoltak meg, mert csatlakozni akartak a támadókhoz. A támadó magyar csaptok eközben a kiszorított őrség üldözésébe kezdtek. Fontos célként el akarták foglalni a vasúti pályaudvart. A leghevesebb harcok a Ferenc József rakpart felső szakaszán, a Hosszú és Kovács utcában bontakoztak ki. A géppuskák folyamatosan kattogtak, a puskák dörögtek, közben a sebesültek és a haldoklók jajkiáltásai hallatszottak mindenünnen.

-Hol a szanitéc[1]? – ordította – valaki a gomolygó füstben.

Egy falomladék tövében vérző testek feküdtek, némelyiküknél még látszottak az élet jelei. Az egyikük, bajuszos, dús szemöldökű férfi félig felült, szája sarkából vékony csíkban folyt le a vér egészen a zubbonyáig.

Mások muníciót[2] követeltek, hogy folytathassák az öldöklést.

– Az anyád!  – sziszegte egy eltorzult arcú győri felkelő és szuronyát tövig döfte az egyik pelyhes állú cseh légiós mellébe, amikor megforgatta a vasat, hallani lehetett a bordák roppanását. A géppuskák okozta pokoli zaj három óra után kezdett elcsendesedni. A támadó csapatok nagy része beásta magát a Kis-Duna töltése mögött és onnan tüzeltek tovább az ellenségre. Sokan félig meghajlott futásban a gázgyárig jutottak, ott foglalták el lőállásaikat, meg a katolikus és evangélikus temetők közti árkokban.

Hajnali fél négykor a magyar csapatokra nézve döbbenetes fordulat következett be. A már-már karnyújtásnyira álló győzelem reménye is füstbe szállt. A temetők közt hasaló felkelő vették észre, hogy a cseh helyőrségi csapatok komoly erősítést kaptak. Mint később kiderült Egidio Macaluso, az Antant erők olasz ezredesének kérésére Érsekújvárból iderendelték a 34. csehszlovák gyalogezredet. A fegyverekkel jól felszerelt, több száz fős erősítés az érsekújvári hadtesttől, vonaton érkezett. A magyar egységek az Erzsébet-szigetre szorultak vissza, ahol a legionáriusok vérengzésbe kezdtek. Özönleni kezdtek a felkelők állásai felé a bosszúszomjtól, és vad energiáktól fűtött prágaiak. Az egyik vasúti szerelvényt a hídra irányították és ezzel elvágták a magyar csaptok visszavonulásának lehetőségét, akik időközben alaposan megfogyatkoztak a munícióból. Most már a híd felől és az erődök irányából is lőtték őket a friss erőre kapott cseh csapatok. Aknatűz és puskasorozatok tépték fel a földet a magyarok körül. A légionáriusok ágyúkkal vették tűz alá a pályaudvart és az új komáromi vasúti pályatestet, valamint a Vágon átívelő hidakat.

Reggel hat óra tájékában már az egész várost bombázták. Óriási volt a pusztítás, mert az ágyúlövedékek házakat romboltak le, raktárakat, üzemrészeket gyújtottak fel. A pincékben a félelemtől meggyötörve imádkoztak a szerencsétlen komáromi családok. Most már senki sem hitt abban, hogy az elszakított Rév-Komárom valaha is visszatérhet az Anyaországhoz. Szakadatlanul bömböltek órákon át a lövegek és ontották gyilkos tüzüket. Aki még nem tette meg az is a pincékbe menekült. Találat érte az új komáromi pályaudvart, a Szent András és Evangélikus templomokat, a kultúrpalotát, a vármegyeházát, a polgári leányiskolát, a bencés gimnáziumot, a víztornyot és több tucatnyi bérházat, polgári lakást. A legsúlyosabban a Szent András templom és a főgimnázium épülete rongálódott meg. Utóbbit három gránát találat is érte.

Arányi Jánosék elterelő hadművelete kezdetben sikeres volt, de amikor a csehek erősítést kaptak, reflektorokkal pásztázni kezdték a Duna szürke habjait. A vakító fény gyorsan leleplezte az éppen menekülni készülő bárkákat. János és társai órákon át részt vettek az utcai harcokban és a 125 emberrel támadó csapatukból mindössze harmincan maradtak. Nagy részük így is sebesülten vánszorgott a gát vascölöpjeihez kikötött hajókhoz. Már csak nekik maradt némi esélyük a megmenekülésre, a magyar felkelők többsége már holtan feküdt Komárom legkülönbözőbb részein. Sokan a Ferenc József hídon feküdtek, őket futás közben mészárolták le a cseh géppuskák sorozatai. A tíz hajóból mindössze kettő motoros volt képes elrugaszkodni a parttól. A többit, főként az evezős bárkákat, elsüllyesztették a csehek legénységükkel együtt. Az egyik motorosban János ült a hátsó tatnál, földije Bajnóczi Ádám több golyótól átlyuggatott testét szorította magához, akiben még volt némi élet.

[1]Szanitéc: egyészségügyi katona, sebesültszállító

[2]Muníció: lőszer, hadianyag, ellátmány, töltény

 

A könyv előrendelhető a kuntz.zoltan@gmail címen vagy facebook oldalamon!!! Az új kötetet ezúttal is az Oriold és Társai könyvkiadó jelenteti meg!

 

Fénykép: Ünnepi megemlékezés a névtelen hősökről

 

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: