Három portré a múltból

Újságírói pályám egyik legfontosabb tapasztalatának tartom, hogy a toll alkotása egy napig élő cikkek tartalmában is lehet elmélyült, sokatmondó, azonban a legtöbbször csak egy megragadott pillanat. Hiszen a művészt, a költőt, az írót, a tudóst, a politikust, a mestert, a tanárt, a vendéglátóst, a szőlőművest, az utca legegyszerűbb emberét is lehetetlen jellemének összességében visszaadni, őt teljes mivoltában bemutatni. Erre jobban hivatottak az írók, a könyv műfaja erre tágasabb teret ad.Mégis Sopronban, a hihetetlenül gazdag kulturális elemekkel megáldott városban , találkozhattam olyan riportalanyokkal, későbbi porté szereplőkkel, érdekes emberekkel, akiket ha kicsit is, de beleültethettem az idő forgatagába, az emlékezésnek átadva őket és megőrizhettem valamit róluk, ami a régi megsárgult újságok hasábjain valamennyire azért maradandóvá válhatott. Ilyen volt Hódosy József órásmester is, aki mesterségbeli tudása alapján képes volt évszázados remekművek restaurálására, de a hagyományos karórák és zsebórák javítása volt mindennapi feladata. Ő is álmodott, mint minden ember, de ő empire és biedermeier álló órák gyógyításáról álmodott. Igazi kihívás mégis az volt az életében, amikor a Tűztorony órájának visszaadta a hangját, amely a hetvenes évek végétől hosszú időn át néma volt. Boldog volt, amikor többnapos kemény munka után, az óra megint ütött első negyedkor egy magas szopránt és mély baritont, majd minden negyed óra elteltével egészig az előzőnek a dupláját.Az öreg mester tudta, hogy munkájával egész Sopront, annak történelmét és a városát szolgálta, ezért méltó helyet kapott az egykori soproni óráscéhlapító mesterek, Zoller és Baumgartner arcképcsarnokában. Nekem nagy örömet adott, hogy megörökíthettem az órásmester alakját, mindig szívesen találkoztam olyan emberekkel, akik valami maradandót alkottak. Egy nagyon szép példára 1987-ben akadtam rá. Németh Józsefnének hívták a csipkeverőasszonyt,aki félévszázados tudását gyakorolta, mégpedig a valódi klöpliverést. Na, de nem magától jött rá a nagyszerű titokra, neki is mesterei voltak, mint Szabó Józsefné, aki Szegedy Gina grófnő árvalányoknak szervezett tanfolyamán leste el az alapfogásokat. Nemes dolgokat, művészi tudást megtanulni és azt továbbadni, talán ez az igazi kulturális küldetés folyamata. Három kiváló asszony kellett ehhez, és aztán negyedikként Tóth Ágnes, aki a Népművészet ifjú mestere volt, de fejlődni akart és a láncolat negyedik tagjaként megtanulta azt a tudást, ami a Felvidékről származott, oda pedig Morvaországból érkezett meg, évszázadokkal ezelőtt. Ezt az európai utat éppen Brüsszelből, a csipkék fővárosából, kezdték elindítani és lám egy csodálatos oldalágként termékeny tajra talált hazánk északi tájain is. Így jutott el Sopronba,mint a híres rábaközi lepedők, amelyek hímzés és csipke nélkül csak tucatáruk volnának. Lám így kell kincseket alkotni, vékony cérnából, ügyes ujjakkal és az elmaradhatatlan “babákkal”, amelyekből a profik akár tízet is tudnak egyszerre mozgatni. Szerintem az újságíró hivatás akkor válhat teljessé, ha nem süthető rá a szenzációhajhászás bélyege, mert értéket találni és azt bemutatni sokkal több,mint valami felháborítót, sokkolót, vagy ijesztőt világgá kürtölni. Aztán nem árt az érzékenység sem. Volt egyszer egy nagyon tehetséges festőművésze a városnak, akit fiatalon ragadott magával az elmúlás. Ő volt Gergácz Berta, Kovács Gombos Gábor soproni festőművész felesége, akinek már a megjelenése is valami különös és egyedi finomságot, titkokat sejtetett a jobb megfigyelő számára. Alkotásaiban is ez a különös leheletnyi finomság és az abban rejlő, elsőre fel nem ismerhető erő köszönt vissza. Amikor portrét írtam róla ,így vallott magáról: “A finomság számomra nem a gyengeség kifejezője. Nem véletlenül rokonszenves számomra a kínai tusrajzok játszi könnyed érzékenysége, a miniatűr természetképek, amelyek mégis gyakran örökérvényű igazságokat hirdetnek”. Hát ő volt Gergácz Berta, aki már pályája kezdetén a neves Római Palazzo Pignatelliben kétszáz európai alkotó közül a legjobb tíz közé jutott, ha jól emlékszem Téli vadászat című alkotásával. Sajnos ezt követően már nem túl gyakran kaphattunk hírt művészi életpályájáról, nagyon megérdemeletlenül és fájón korán súlyos betegsége megakadályozta tehetségének kibontakoztatását.Valószínűleg nagy jövő és kiemelkedően sikeres alkotó munka várt volna rá. A Kisalföldben megjelentetett cikkem azonban őrzi emlékét, és ha fellapozom írásomat,akkor magam előtt látom őt is, amikor férjével és még egészen kicsi gyermekeivel a Deák- kút forrásvízéből merítenek egy öblös, fonott kancsóba, valamennyien mosolyogva , igazi soproni családként, de ez már nem tartozik az újság lapjaira.