Hónosztalgia
Dermesztő hidegre, komoly havazásra figyelmeztetnek a meteorológusok. Mondják akár négy centiméter hó is eshet! Bizony megmosolyogja ezt az idősebb korosztály. Sajnos a mai gyerekek téli szünetéből egyszerűen eltűnt az igazi tél. Csupán adventi, karácsonyi dalokban hallhatnak a hó takarta erdőkről, a jégpáncél borította tavakról.Pedig milyen csodálatos élményektől fosztja meg őket az egyre inkább hallható globális felmelegedés. Hiszen kinek jutna eszébe,hogy egész nap a mobil telefonjával játsszék, ha kinn szánkózhat, hógolyózhat, korcsolyázhat, síelhet, vagy egyszerűen csak csúszkálhat egy befagyott pocsolyán. Jómagamnak és korosztályomnak még kijutott ezekből a szépségekből. Például olyan teleket élhettünk meg a hatvanas és hetvenes években, amikor heteken át lehetett szánkózni a várost környező dombokon. Nem is volt annál nagyobb öröm, mint lesiklani a domboldalakon, miközben a szán sebességétől friss hó csapott az ember arcába és ha felborult csak nevetve sepregette le magáról a havat. Sokáig, hetekig, hónapokig kitartottak ezek a telek. És mi természetesnek tartottuk ezt. -Ilyen a tél-gondoltuk. Örültünk fagyos leheletének és jobban tudtunk örülni a hidegből belépve a meleget árasztó kályhának. Felöntöttük Bandi barátomék udvarát és jéghoki csatákat vívtunk a mínusz 10 fokos már csípős hidegben. Aztán több órás játék után „átfagyva” forró teát ittunk. Ennél jobban semmi sem eshetett. Este pedig az egész napos hócsaták után a cserépkályha oldalán melengettük lábunkat, akkoriban még átáztak a bakancsok, nem úgy mint a mostaniak, de senki sem betegedett meg. Előfordult, hogy az egész utca aszfaltjára ráfagyott a röpke olvadást követő hólé. 1970-ben még alig jártak az ünnepek alatt az autók, mi pedig utcakorcsolyázó bajnokságot rendeztünk. Ma már az ilyesmit elképzelni sem tudja, aki most éli gyermekkorát. Hókunyhót építeni és belakni. Tiporni a húsz centis csikorgó havat. Mindent megadott ehhez az időjárás és a természet. Napjainkban csak műjégpályákon csúszkálhatunk a zenére. Minden gyerek örülhet, ha egyszer-kétszer legalább szánkózásra alkalmas havat szolgáltat a megváltozott téli időjárás. 1984 -ben, amikor Sopronba kerültem még az ezt követő teleken lehetett szánkózni a Lövérekben, működött a sífelvonó és a sípálya is. Rendesen befagyott a Fertő és léken horgászni lehetett a Tómalmon. És milyen csodálatosan szépek voltak az erdei utak, a súlyos hórétegektől hajladozó fák. Sajátos illatot árasztó friss porhó és a hatalmas pelyhekben szállingózó vattaszerű hó. Valóban mint valami porcukorral behintett világ. Mesébe illő és mégis valóság!
Aztán jöttek az egyre melegebb telek , a kevés hóval, és a télen is befagyatlan tavakkal és folyókkal. Mindez szinte fájdalmasan megfosztotta a gyerekeket a tél örömeitől. Nem is beszélve arról, hogy az élővilág is megsínylette, hiszen a kórokozók megmaradtak, a természetes kiválasztódás már nem mehetett végbe az állatvilágban, nem csupán az egészséges, életerős egyedek maradtak életben. Egyszóval minden megváltozott. Bizony vérszegényekké váltak a mostani telek. És ha végre esik egy kicsit nagyobb hó, már nem is bosszankodik úgy az ember, hogy el kell lapátolni, mint régen. Mert évekkel ezelőtt valóban lapátolni kellett még, olykor a félméter vastagságú hótakarót is. Bár most is lehetne! Kipirosodott arccal, hónosztalgiával eltelve.
hozzászólások lezárva.