Hová lettél Civitas Fidelissima?

A tegnap világa mindig felteszi a kérdéseket. Hogyan volt? Mikor volt ?Jobb volt -e? Mi történt akkor? Mi lehetett volna ?Ez a fénykép egy szomorú időszakát idézi Sopronnak. Egy évvel az 56-os forradalom előtt készült. A város bezárva a Hidegháború katlanjába. Bezárva a vasfüggönnyel körbevett zsákba. És jellemzően a városközpontban az útjelző táblákkal, amelyek nap mint nap szembesítették a soproniakat saját tragédiájukkal. A szabad világ, a nyugati nagyváros, Bécs akkor is közelebb volt , mint Győr és még sokkal közelebb, mint saját fővárosunk Budapest. Az úticél mégis elérhetetlen, az csak ábránd maradt. Hiszen még a máshol élő magyarok is csak engedéllyel, határsáv belépővel érkezhettek ide. Utazni pedig, nyugati irányba abszolút lehetetlen volt. A városlakók képzelete ugyan bejárhatta Bécs utcáit és tereit. A várost, ahol az európai kultúra megannyi áramlata futott egybe. Gluck, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms és Johann Strauss zeneművei adták a sehol másutt meg nem valósuló hetes csillagzatot.

A soproniak nagyszülei és dédszülei mégis ismerték Bécset. Nem csupán vásárolni jártak oda, mert a Burgtheater, a a Práter virágkorzója, a Ringstrasse és a Schönbrunn is vonzotta őket. Egy város, ahol ott fénylett a történelem, a szellem kincse, az élet élvezte. Ahol még a külvárosok proletár negyedeiben is reményt adott ez a befogadásra mindig kész város. Ahol magyar, spanyol, olasz, francia és németalföldi is szellemi összehangolódásra talált. Aztán a két világháború, Trianon, a szovjet megszállás évei romboló munkát végeztek Sopronban. Ennyi maradt 1955-re, mint a képen látható. A lelkekben, a szellem világában még kevesebb. Ebből kellett épülni és fejlődni. Egyáltalán életben maradni. A bezártság, a féken tartás, megfélemlítés, a gazdasági kiéheztetés még tovább rontott a helyzeten. Tisztelet és köszönet azoknak, akik ennek ellenére fogcsikorgatva , de táplálni kezdték a várost, a kultúra, az ipar és az idegenforgalom berkeiben. Szerencsére maradtak még néhányan. Amikor eljött a rendszerváltás ideje, akkor persze ébredni kezdett a város. Nagy lehetőségek előtt állt. Akkor talán józanabb és megfontoltabb erőkre lett volna szükség. Nagy akaratúakra, közösségi szelleműekre, a hagyományokra építőkre. Akik soha nem feledték volna, hogy az elődök mit tettek le az asztalra? Olyanokra, akiknek tudatában szilárdan él tovább, hogy Bécs közelebb van mint Győr, hogy Pozsony idegen földön is őrzi magyarságának erejét és múltját. És ezt nem szabad kitörölni az emlékezetből egy percre sem. Sopron pedig ennek a háromszögnek egyik oszlopa és sarka. (És még ma is az.) A pusztulásból a felemelkedésig megnyílt egy sarkallatos pálya. A kérdés, ráfordultunk -e arra minden erőnket megfeszítve? MInden tudásunkat összpontosítva ?Mostanra azonban már sok minden megtörtént. Más kérdés ,hogy visszavonhatatlanul-e ? Mert valószínű ,hogy ez a város jóval kevesebbet kapott és kamatoztatott, látható eredményei ellenére is, mint ami szellemi múltjában rejlett, mint amit képviselt évszázadokon át, amit kibontakoztathatott volna ebben az érdekes és sokáig működő földrajzi, gazdasági és szellemi háromszögben, amelyet Bécs, Pozsony és Sopron alkotott.

A fényképet nézve óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy mostanában egyáltalán nem ilyen üresek és sivárak az utcák és a terek. Most kétszer annyian tülekednek itt a jobb élet reményében,mint akár három évtizeddel ezelőtt. Ám a polgárvilág aranykora letűnt. Ezrek érkeztek ebbe a jobb sorsra érdemes városba belülről, a magyar föld számos részéből. Más kultúrákat, egyéb életfelfogásokat hozva, nem ismerve és nem tudva, mi is az a soproniság. Az itt letelepülők többsége most munkáért, jobb fizetségért küzdi ki magát Bécsbe és Ausztria többi városába is. Tapossa a gázpedált, hajtja magát megállíthatatlanul a nagy versenyben, aminek célja, hogy ki-ki többet markolhasson a határontúli anyagi javakból., mert itthon egyre nehezebb és reménytelenebb azt megszerezni. A város pedig felismerhetetlenné válik, tülekedők, taposók, helyfoglalók martalékává. Az a szellemi hatás amit évszázadokon át -főleg a Kiegyezés utáni korszakban – áthatotta Sopront, eltünedezőben. A régi szellem szétesőben, felhigulóban, a kultúra maradék erejét tapogatóan. A város régi lakói keresik magukat és Sopron valamikori szép díszleteit, valamint az arculatát, azoknak a szebb napoknak emlékét, mert ilyenek is voltak, de valahogy nem találják. És a jobb lelkűek, a gondolkodni nem félők, egyre gyakrabban felteszik a kérdést: Hová lettél Civitas Fidelissima? (Nagy Gyula felvétele 1955. Fortepan)