Hová lettél magyar tél?
Ha ez így megy tovább, lehet hogy öt-hat év múlva a kisgyerekek megkérdezik a nagypapától: – Mond papa mi az a hó? És valljuk be bátran egyre fogyatkozik annak a generációnak száma, amelyik még mesélni tud az igazi télről. Legszebb meséink azonban őrzik a tél igézetét, ám digitális világunkban kinek lesz fantáziája ahhoz, hogy el tudja képzelni, no nem olyan Walt Disney-is stílusban, hanem saját bőrén megtapasztaltan, milyen is volt valamikor a magyar tél.
Ám ki a fenének hiányzik a hólapátolás? A duplára növekvő fűtési kiadások? A többrétegű ruha, amiben Michelin bábuként botorkál a csúszós járdákon az ember. Na de azért mégis. Az elmúlt évszázadok Magyarországot nem ehhez szoktatták, ami most itt van. Valljuk be valahol hiányzik a hó és a tél. Végül is a felnövekvő generációk nem tudják majd, mi az a szánkózás, a hógolyózás, a hóember építés, a korcsolyázás…? Nincsen ez rendjén igazából. Ez a klímaváltozás valódi arculcsapása első kézből. A havat nem lehet elmesélni. Ez elsősorban fizikai dolog. Érezned kell a hidegét, ami átjárja tenyered egy komoly hócsata után, amit kesztyűben nem lehet megvívni. Fájdalmas, de mégis erővel hat. Aki érzi, tudja hogy él. Pirossá dermed a tenyered és jéghidegét csak úgy vagy képes enyhíteni, ha leheled forró levegővel a szádból. Ezt a csípős hideget csak a közép-európai ember ismerheti, aki a korábbi telekhez szokott, amikor még normális volt az időjárás. Most a téli őszben, vagy ki tudja milyen évszakban, másként fázunk, mint a valamikori télben. Annak hidege faggyá vált a levegőben és ködpárát vont a lélegző hús-vér ember szája elé. Csak az tudta élvezni a kályha melegét, a gőzölgő tea erejét, aki kintről jött átfagyva, de mégis vidáman. Kipirosodott arccal, hószagot árasztó ruhában. Havat rázva csizmájáról. Mondjuk jött játékból, szánkózásból a domboldalról, korcsolyázásról a befagyott tóról. Ezt nem lehet elmesélni. Ezt csak átélni lehet, mint a hidegben megejtett csókot, birkózást a frissen roppanó hóban. A kedvesed átázott haját és boldogságtól villanó szemeit, hideg arcbőreitek édeni találkozását, mint egy öröknek látszó pillanatot. Ezek hiánya kíváncsivá, sőt kicsit irigykedővé érleli az embert: – Milyen a hó, mesélj róla? Mit lehet benne játszani ?- faggatta egyik ismerősömet egy brazil kisfiú, aki arról álmodott, egyszer megláthatja Európában a havat. Attól tartok most már hiába jön ide hókeresőben. Az az egyre ritkuló pár nap, amikor még vissza-vissza tér a tél ideig-óráig, emlékezni, az öregemberekben fájó nosztalgiát ébreszteni, kevés a valódi élményhez. Ez lehet a tél hiányának lelki fájdalma. Amikor nem ropog talpad alatt a hó. Nem csillog az utcai lámpa fénye ezer szikrát szórva a frissen hullott havon. Az erdőket nem lepi el, a végtelen csend, amikor még a madarak motoszkálását is hallod, vadnyomokat látsz minden irányban, és ha lassú méltósággal kövér pelyhek szállnak alá, majd egyre sűrűben lisztfehér por szakad az égből, megmordul a szél a hegyek ormán, rázendít a tél a nótájára, mint Vivaldi négy évszakában, a leghidegebben. Mert ő még ismerte az európai telet. A felnövekvő nemzedékek könnyen megeshet már csak messzi idegenként gondolnak rá. Ez a klímaváltozás igazi tragédiája, már ami lelkünket illeti. A többiről pedig most ne is beszéljünk!
hozzászólások lezárva.