2020
03
10

Hunujgária hajnala (IV. részlet)

Fiktív regényem részletei az Orbán kormány utáni időkről. Amennyiben hagyjuk, akár ez is megtörténhet.

Tigrisek

 

Péter hu Van még az éjszakai kalandok és zaklatások hatására szúró fejfájással tért be szállodájába, az Ibis hotelbe, a főváros szívében. Olyan árakon jutott itt luxus körülményekhez, amit más világvárosban elképzelni sem tudott volna. Kártyájával kinyitotta szobája ajtaját és élvezte a fantasztikusan modern berendezés nyújtotta kényelmet. Egyszerűen elterült egy karosszékben és csak bámult maga elé. Fájdalomcsillapítót vet be és annak hatására rövid időn belül egy kis időre el is aludt. A szoba közepén aztán, ahogy fáradt szemét egy pillanatra felnyitotta, olyan asztalt vett észre, amit nagyszüleinek nappalijában látott utoljára. Hófehér volt ez az asztalka és három lábán úgy állt ott, mint a múlt sejtelmes jelenése. Kör alakú fedőlapján egy népmíves vázában megszólalásig élethű művirágok voltak. Érdekes mód felidézte gyerekkori élményeit.

Nagyapjának Szün hu Vannak szigorú alakját, aki még súlyos betegségével küszködve is megőrizte arcának nemes élét, büszkeségét. Elérzékenyült, ahogy megjelent előtte a kép, arra gondolt, amikor az ujgur származású öregember fekete teáját iszogatta és asszonyának minden szavára rejtélyes mosollyal válaszolt, pedig akkor már a világ félig bezárult előtte, több kisebb agyvérzéses rohama után, szinte teljesen megsüketült. Szelleme frissességét azonban kiválóan őrizte. Rengeteget olvasott, figyelte a híreket, különösen a két Korea eseményei érdekelték. Hiszen a koreai háború volt öregkora leggyakoribb visszatérő emlékkép sorozata. Úgy emlékezett vissza a koreai háború eseményeire, mintha akkor történt volna minden, szinte karnyújtásnyira. Mint Mao Ce – tung kivezényelt „önkéntese” egészen Panmindzsonig részt vett a három éves harcokban. Ő maga nem a harcoló egységekhez volt beosztva, hanem a híradósokhoz, pontosabban a haditudósító szakaszhoz. Bár utálta az észak-koreaiak aljas vérengzéseit, ő maga hitt abban, hogy meg kell állítani az amerikai intervenciót. Amerikát a zsákmányszerző, imperialista nagyhatalomnak vélte, amely Koreából kapitalista bábállamot készül létrehozni. Mao tanait és forradalmi eszméit igazságosnak tartotta, a csalódás csak később várt még rá. Jó barátja volt akkoriban Mao Anyingnak, a diktátor fiának is, aki akárcsak ő, értelmiségként vetette bele magát a vörösök harcaiba, mint az egyik kínai pártlap haditudósítója. Péter hu Van nagyapja mindamellett ösztönösen félt minden erőszaktól, a keleti filozófiák kiegyenlítő békéjét dédelgette lelke mélyén, de ha kellett használta fegyverét is. Így történt ez akkor is, amikor az amerikaiak nehéz harcok árán visszafoglalták Szöult. Az észak-koreaiak és a kínaiak akkorra már kifáradtak és elfásultak a háború okozta vér vesztességektől, és szenvedésektől. Elavult fegyvereik és a rossz ellátmány is megtizedelte soraikat. Kegyetlenkedésre azonban mindig maradt elegendő energiájuk. Az amerikaiak pedig új erőre kaptak, sorra hódították vissza a korábban annektált területeket, és vért, tüzeket, halált, fájdalmat találtak mindenhol.

Péter nagyapja is egyre inkább észrevette, hogy minden újabb és újabb értelmetlen összecsapás, csak egy megalomániás diktátor szolgálatában áll. Amikor egy folyóparti tűzharcban megölték Mao fiát, ráébredt, hogy ez az egész piszkos háború csak az emberiség szenvedéseit gyarapítja. A legjobban a tedzsoni mészárlás nyitotta fel a szemét, ahol szembesülnie kellett az ázsiai kegyetlenséggel és brutalitásokkal.  Azon a vidéken dél – koreai civilek ezreit gyilkolták le az északiak, Kim Ir Szen gooks-jai (ferdeszeműek, amerikaiak által használt gúnynév), akik csak a parancsot várták, hogy bosszút állhassanak háborús veszteségeikért, elborzasztó öldöklést tartottak. Mao szemet hunyt a dolgok felett és még fia halála sem rázta fel fanatikus hitéből. Szün hu Van azonban ráébredt a dolgok rettenetére. Megdermedve nézte a legyilkolt gyerekeket és asszonyokat, utóbbiak közül a legtöbbet megerőszakolták, és még csak arra sem szenteltek időt, hogy holttesteiket eltakarítsák az útból. Szün hu Van olyan halott nőket látott, akik derékig felgyűrt véres ruháikban, szétvetett lábakkal, meggyalázva, kicsavart groteszk pózokban feküdtek, mint valami véres rongybabák, ahogy a vadállati kegyetlenséggel kiélték rajtuk a legsötétebb nemi ösztöneiket. És látott egy kisfiút, aki kétévesnél több nem lehetett, anyja kékké színeződött, megfagyott mellén kapaszkodott az életéért kétségbeesetten. Arcocskája vérmaszatos volt, egész testében remegett. Ő volt százak közül az egyedüli túlélő. Csodával határos módon maradt életben.

– Kisfiú, mi a neved? – lépett a közelébe Szün? – Hol laksz, meg tudnád mutatni? – faggatta a halálra rémült kicsi lényt a fiatal riporter, miközben kezét a gyerek homlokára tette.

De a kisfiú a félelemtől reszketve, panaszosan sírni kezdett. Torkából a vád hangjai törtek elő. Még szorosabban anyjának hideg testéhez bújt, vergődve kapaszkodott. A vörös újság, a Zsenmin Zsipao tudósítói eközben meg csak fényképeztek és közben magukból kifordulva röhögtek. Gúnyolták, köpködték a gyermeket, aki egyre elkeseredettebben bújt halott anyjának melléhez, a kihűlt testen védelmet keresett. Kócos hajfürtjeihez maszatos vér tapadt, olyan volt, mint egy sebzett madárfióka. Az egyik haditudósító odáig merészkedett, hogy rúgásra emelte bakancsos lábát, hogy a gyermeket egyetlen mozdulattal a halálba küldje, Szün hu Van ekkor felordított, és mint, aki eszét vesztette, előrántotta pisztolyát és ráfogta a társára, majd egyszerűen belökte őt a már bomló tetemek közé, majd a kisfiút az ölébe felkapva futásnak eredt. Mindez pillanatok alatt játszódott le, még felocsúdni sem volt ideje senkinek. Senki sem lőtt a menekülő után, talán a szokatlan cselekedete, az együttérzés és a szánalom ez addig ismeretlen kifejezése mozdulatlanná változtatta a kínai katonákat, megbénította megkérgesedett szívüket. Szün hu Vant akkor látták utoljára Koreában, és hiába tűztek ki a fejére vérdíjat, soha többé nem találták meg. A történet azonban fennmaradt és Szün nagyapó mindig ezzel magyarázta meg, hogyan is került ő aztán amerikai fogságba, és onnan végül Európába, és azután Budapestre.

– Emlékek, szörnyű szép emlékek – viaskodott a múlt képeivel Péter, amikor a szobájában elhelyezett komputer vendéghívója felrázta éber álmodozásából.

– Ha valami kívánsága van, kérjük, jelezze! Szállodánk mindenben az Ön rendelkezésére áll! További szép időtöltést! – mondta be az automata női hang.

Péter a komputerhez lépett és nem kevés indulattal kikapcsolta. Újra lehunyta szemét és most már gyorsan és mélyen elaludt. Tigrisekről álmodott. India tájairól, sűrű bozótos dzsungelről és a mellét nyomasztó páráról. Egy bambusz ligetben lopakodott a nagymacska, gyönyörű, karcsú árnyékként, bundája villogva, itt-ott tűnt csak fel, de ijesztő morgása egyre közeledett. Félelemkeltő volt a hang, de a tigrist nem látta, csak tudta, érezte, hogy a vadállat egyre közelebb ér hozzá. Szinte már érezte a tigris leheletét. Saját kiáltására ébredt fel újra, homlokát veríték borította.

– Na hiszen, tigrisek – motyogta félálomban és ingének ujjával megtörölte gyöngyöző homlokát. Mit jelentsen ez? Honnan jöttek ezek a képek? Hitt az álmokban, magyar származású nagymamája nevelte belé ezt az álommunkához való kötődést. – Az álmok mindig jelentenek valami fontosat kisfiam – idézte most fel Borbála nagymama oktatását.

– De a tigrisek, hát csak a szorongás jelei lehetnek… Gyáva vagyok, félek. Félek a feladattól, de hát ez nem először van így. Nyomasztanak az üldözések. A várható cselvetésektől és aljas fondorlatoktól viszolygok – morfondírozott magában.

Majd hirtelen poggyászához nyúlt és egy üveg whisky-t vett ki belőle, meg kedvenc költőjének, William Blake-nek verses kötetét. Szokása volt, ha rátört a nyugtalanság whisky-vel és versolvasással nyugtatta magát. A kötet régi angol kiadás volt, valamikor nagyapja féltve óvott könyvtárának becses darabja. Péter fellapozta és ott találta benne a nagy költő híres versét, a Tigrist. Szinte remegő szájjal olvasni kezdte az ismerős sorokat, az angol költő versének kezdő sorait:

Tyger! Tyger! burning bright

In the forests of the night,

What immortal hand or eye

Could frame thy fearful symmetry?

 

Aztán magyarul is mondani kezdte magában, Szabó Lőrinc fordítását, amit kívülről tudott, még az ELTE bölcsészkaron megtanulta és minden nehéz élethelyzetben, sorfordulók és válaszutak előtt ezt szavalta fel magának. Hit az erejében. Bízott a lelki segítségében:

 

Tigris! Tigris! éjszakánk

Erdejében sárga láng,

Mely örök kéz szabta rád

Rettentő szimmetriád?

 

Hajnalodott, mikor végre nyugodt álomba zuhant, eközben lassan elkortyolta a Bourbon felét is. Egyhuzamban délelőtt tíz óráig aludt. A verseskötetet végig az ölében tartotta.

 

Folytatása következik!!!

 

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d bloggers like this: