Hunujgária hajnala (IX.részlet )
Fiktív regényem részletei az Orbán kormány utáni időkről. Amennyiben hagyjuk, akár ez is megtörténhet.
Feltámad a magyar futball
Május 25-ére tűzték ki a sorsdöntő meccset, ahol az új magyar válogatott a kazahokkal játszott baráti mérkőzést. Teljesen új felállásban, öt ujgur vendégjátékossal lépett színre a magyar csapat. A Vezér, Adolf Budundi mércének szánta az összecsapást. Annak eredményétől tette függővé, hogy a sportban tovább szélesíti kapcsolatait a kínai kormánnyal, vagy esetleg más utakat keres, de foci mániájáról sehogy sem kívánt lemondani, annak immár misztikus erőt tulajdonított. Hitt abban, hogy a nemzet felvirágzása attól nagyban függ, és hogy a focit a magyaroknak teremtették, hogy ebben a sportban vigaszt és felemelkedést találjanak, minden gondjukra, bajukra. Bár elődjének nem jöttek be igazán a stadionépítési programok, ő mégsem adta fel.
Most, hogy az ország már tele volt fedett futballpályák tucatjaival, Budundi ráért a minőséggel jobban foglalkozni. Új utakat keresett, megvetette a méregdrága focisztárokat, és egyetlen klubnak sem engedte, hogy szerinte a dollárágyon kényeztetett paprikajancsik, a luxusban hempergő piperkőcök játszanak Magyarországon. Nekünk olyanok kellenek, akik a szívük és lelkük mélyéből építik fel tehetségüket és küzdenek az utolsó leheletükig. Nagy focit nyújtanak kis pénzért. Elképzelését szakmai körökben megátalkodott őrültségként ítélték meg, de erről szólni sem mertek. Budundi azonban minden reményét az ujgur sportkapcsolatokba fektette. Alighogy megkezdődtek az együttműködési tárgyalások Hszincsiang-Ujgur tartománnyal, rögvest előtérbe került a foci ügye. Budundi szorgalmazására idegenlégiósokat szerződtettek Ürümcsiből, akik nagy lelkesedéssel jöttek Magyarországra és rövidesen sikert, sikerre halmozva új életet leheltek a már-már végelgyengülésben szenvedő magyar futballba. Budundi számítása ezúttal bejött. Az eredményeket szájtátva fogadták a foci nagy szakértői is.
A nagy megmérettetést szinte titokhálóba fonta a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetősége. Ilyen körülmények közepette csapott össze a magyar és a kazah válogatott, de miután a mai világban nincsenek titkok, egyszerű barátságos mérkőzésről tudósított a média. Azért a szemfülesebb újságíróknak feltűnt, hogy a magyar válogatottban öt ujgur vendégjátékos is helyet kapott. Az is érdekességnek számított, hogy a miniszterelnök mellett Vang Csen Jing, a Kínai Népköztársaság sportminisztériumának államtitkára fogalt helyett. Széles mosolyú apró termetű ember. Mellettük még a magyar kormánytagok és néhány kazah politikus és államférfi, valamint a két szövetségi kapitány ücsörgött a lelátón. Péter hu Van nem ült a nagyok közé, de mivel jól ismerte mind az öt játékost, és szerződtetésükben lényeges szerepe volt, a háttérből nagy figyelemmel követte az eseményeket. Jelenlétéről tudott az elnök és egy oldalpillantással köszöntötte is őt, miközben szotyit rágcsált. Farmerben és ingujjban, nagyon feloldott, vidám hangulatban várta a fejleményeket, míg Vang Cseng Jing kékszínű öltönyében feszengett, kihúzta magát Magyarország első emberének társaságában és valószínűleg a pekingi párt illemkódex előírásait szigorúan betartva, várta a meccskezdést. Nagyon szívére vette, sőt mélyen megsértette, hogy eredetileg kínai nemzetiségűnek hirdették meg a játékosokat, de az első hírekben már ujgurokról írtak a Facebookon. Nyugtalansága még csak fokozódott, amikor a kazah és a magyar himnusz után, lejátszották az ujgurok betiltott nemzeti dalát is.
Erről egyáltalán nem volt szó – gondolta. – Ezek a magyarok nyilván így akarják biztatni az ujgurokat, de a kínai kormányszinten nagyon kényes téma ez.
Ő nem akarta megütni a legfelsőbb pártvezetésnél a bokáját és jól tudta, hogy nem egyedül érkezett, számos titkosrendőr és besúgó kísérte el útjára, akik most árgus szemekkel mindenütt ott leselkedtek, figyelték a delegációjuk minden cselekedetét és apró rezdülését is. Valószínűleg poloskákat is elhelyeztek a leglehetetlenebb helyeken, meg kamerákat, hogy aztán otthon kielemezzék a történéseket. Mindenről tudni akartak, minden látni kívántak, hogy a jelentéseiket a legprecízebben elkészíthessék az otthoni megbízóiknak, a párt titkosrendőrsége besúgó hálózatának.
Eközben az öt fiatal játékos szívére tette a kezét és farkasszemet nézett a pekingi korifeussal, aki dühösen markolta a műanyag ülése háttámláját. Úgy tűnt mintha az egyik játékos beintett volna, Csengnek, aki alig várta ki, hogy a dalnak vége legyen. Arca immár elvörösödött és nem kevés indulattól fűtve odahajolt az elnökhöz és valamit a fülébe súgott. Adolf Budundi készségesen széttárta karját és elmosolyodott.
Semmi akadálya! Tüstént intézkedem – nyugtatta meg a felháborodott vendéget, parancsszavaira most néhány percre halotti csend ült a stadionra, a játékosok értetlenül néztek a bíróra, mi lesz már, miért nem indítja végre el a meccset.
Türelmetlenül várakoztak és izmaikban, pattanásig fokozódott a feszültség. A kínos várakozás után aztán végre megszólalt a kínai himnusz is. Az öt ujgurnak ennél sem kellett több, lazítottak vigyázz állásásukon és maguk elé köptek a szabályosra nyírt fűre, de a kezdőrúgást már meg is tették. Van Cseng Jing felsóhajtott, Adolf Budundi pedig apró bajusza alatt legyűrt magában egy gúnyos mosolyt.
– Majd el felejtettem, Cseng elvtársnak hozzanak egy kis frissítőt – rendelkezett azután hamiskásan összevonva szemöldökét.
Hamar felmérte, hogy a vendége immár a rosszullét határán áll, de magában csak jókat mulatott ezen, hiszen a kínai kommunista párt főtitkárával mindent már előre megbeszéltek, akár a régi jó pajtások. Pont ő ne biztosította volna be magát, nem most lépett le a politika falvédőjéről. Lezsírozva, szépen működnek a dolgok, zöld utat kapott a magyar kormány nagyhatalmú ázsiai mentoráról. Persze mindennek ára van és a fizetség még csak most jön majd sorra. 999.999 bőrlabdát rendelt meg Adolf Budundi kormánya Kínától. Igaz ennek valószínűleg a fele selejtes lesz, de eszi fene, ha Hszüng Jen Sing első titkár a legszorosabb baráti kapcsolatokra törekszik Magyarország első emberével és gazdaságilag támogatja országát. Szegény Cseng persze mit sem tudott erről. A narancslevet azonban már halvány mosollyal vette át a pekingi vendég, és amikor belekortyolt a magyar miniszterelnök még szotyival is megkínálta. Az államtitkár udvariasan belemarkolt a nagy pohár csemegébe és mindjárt egy marékkal a szájába gyömöszölt, óvatlanul nyelni kezdte, látszott még soha nem ropogtatott napraforgó magot.
– Igazi magyar finomság. Hungaricum – biztatta Adolf Budundi
– Hűha, ebből nagy baj lesz! – gondolta Péter Hu Van hat sorral feljebb.
Már-már szólni akart, de tudta, nem leplezheti le önmagát. A baj persze meg is történt. Néhány másodperc múlva a kis kínai arca rákvörössé vált, és torz grimaszba rándult, fuldokolva köpködte a magokat maga elé. De az elnök úgy tett mintha csak a meccsre figyelne; látta, hogy az ujgurok már a hatodik percben megszerezték a magyar válogatott első gólját. Szögletből lőtték, de még hogyan, csak úgy rezgett a háló, majd újabb négy perc múltával Ömer Rasaf a villámgyors balszélső egy gyors támadás után bombázott a jobb sarokba. A vezér nem hitt a szemének.
– Gyorsak, mint a gazellák és pontosak a passzok, mint egy svájci óra! – fordult a tolmácsához. A magyar kormánytagoknak, jó barátainak pedig egy V betűt formált ujjaival, nagyon bízott a jó eredményben.
Ennyi elég volt neki, hogy még felfokozottabb hangulatba jusson. Szinte észre sem vette, hogy eközben Vang Cseng fuldoklása csak nem csillapodott, míg ő szaporán köpködte a szotyi héjjakat, az államtitkár már egy testőr segítségére szorult, aki jött, hogy ütemesen megveregesse a fuldokló hátát. A bivalyerős testőr csapásaitól azonban Cseng még inkább rosszul lett. De ekkorra már az elnök is észbe kapott, a kényszer útjára lépett, kicsi bűntudatot is mesterkedett arcára, a pekingi elvtárs bajba sodrása miatt. Szabadkozva magyarázta neki, hogy a szotyolát hogyan szokás errefelé megenni, de a kínai alig tudott ráfigyelni, még mindig köpködte a torkára akadt héjakat, bár már kezdett visszatérni arcára a szokott sárgaság.
– Csináljatok már valamit a szegény ördöggel – adta ki az utasítást magyarul embereinek, és már jött is a sportorvos lélekszakadva, elkapta a kínait hátulról és a jól ismert Heimlich fogással villámgyorsan megszabadította a torkára akadt maradék magoktól.
Cseng sárkányként hányta ki a torkára akadt magokat. Az elnök ezt látva, szánakozva rámosolygott Vang Csengre, és egy kicsi pajkos grimaszt vágva fejezte ki a sajnálatát, majd hozatott a meggyötört kínainak egy újabb frissítőt, de a figyelmét leginkább már csak a meccs kötötte le. Azt hitte álmodik. A magyarok fényes győzelemre álltak, most már igazán nem törődött a mérkőzésen kívül semmi egyébbel, miatta akár kitörhetett volna a harmadik világháború is. A magyar válogatott hosszú-hosszú siralmas évek után újra nyerésben volt. A negyedik magyar, jobban mondva ujgur gólnál, már nem bírt magával.
Budundi elnök felugrott örömében, mint egy önfeledt kamasz, tapsolt és táncolni kezdett a padsorok között, a fuldoklástól még mindig könnyező Cseng ezt megrökönyödve figyelte. De az elnököt már semmiféle protokoll nem kötötte le, hujjogott, csapkodta a térdét, majd odaintette a szövetségi kapitányt. Miután vállát veregetve gratulált neki, sorra kikérdezte az ujgur játékosokról a legfontosabb tudnivalókat. De alig győzte a válaszokat értékelni ugyanis újabb és újabb meglepetések érkeztek a pálya felől. Az ujgurok gyors csatárai teljesen szétzilálták a kazahok hátvédsorát. Az ázsiai fiúk úgy változtatták helyüket, hogy szemmel is nehéz volt követni. A hatodik magyar gólnál az elnök, már magából kikelve üvöltött. Pulykavörössé vált az arca és pókhasán szétnyílt az ing.
– Hajrá magyarok, Hajrá ujgurok, Hajrá Hunujgária! – ordította.
Ekkor már az összes meghívott kormánytag vele együtt őrjöngött, tapsolt, nevetett a győzelmi mámorban. Eymen, Çınar, Aras, Jusuf, és Ömer csodát műveltek ezekben az órákban. Még a korábban kissé bágyadt Nap is forrón tűzni kezdett, az ég felhőtlen kékbe öltözött. Már csak a nemzetiszínű szivárvány hiányzott fenn a magasban. Adolf Budundi azt is megrendelte volna, de ez még egyelőre nem állt módjában. A kazah küldöttek viszont karót nyelve ültek, üveges tekintettel, csalódottan bámultak maguk elé. Ma igazi diadalra számítottak.
– Pokolba ezekkel az ujgurokkal – gondolták.
– Erre vártam évek óta! Megtörtént a csoda! Csoda, dehogy is, kitartó munkám eredménye. Acélos hitünk megkoronázása – kiáltozta az elnök és szinte meg sem várva a meccs végét, mint egy bakkecske átugrott a palánkon, testőrei kétségbeesetten követték.
Budundi azonban senkivel nem törődve berontott a pályára és egyenként az ujgur csatárok nyakába borult. Ölelte és csókolta őket, táncolt és pörgött velük, mint egy szélkakas. A kazahok eközben bosszankodva figyelték a nem mindennapi szenzációt. Ilyet még sosem láttak az bizonyos. Összevigyorogtak ugyan, de végül is nagyon dühösek voltak, hiszen volt mit veszteniük, mert a legutóbb, vagy négy évvel ezelőtt, jól elpáholták a magyarokat.
– Aranylábúak, focizsenik, titánok, édes gyermekeim – sorolta az elnök a pályáról visszajövet.
Aztán angolul, és a tolmács segítségével kazahul is elismételtette ugyanezt. Ragaszkodott hozzá, hogy szóról szóra idézzék.
– Isteni csoda! Feltámadt a magyar futball! – fordult Van Cseng felé, aki nem túlzottan ujjongva, bólogatva fogadta az elismerést, mintha az nem is az ujguroknak, hanem Kína kormányának volna az érdeme.
– Köszönöm fiúk! Ti vagytok a magyar foci megújítói. Mióta vártam erre a pillanatra. Az ellenzéknek ekkora hatalmas pumpa a seggébe! – mutatott öklével az ég felé. – Igaz Detomázó!? – ölelte át bozontos fejű régi barátját, aki ugyancsak teljesen odavolt a válogatott teljesítményétől, és akinek most könnyek gyűltek a szeme sarkába, és a szervezetét alaposan átjáró szerek ellenére is kijózanodott eme katartikus pillanatokra, és boldogan hajlongott Budundi fölé magasodva, aki most a másik fociimádó kormánytag felé biccentett.
– Nem vesztek át néhány ujgurt a Kispestbe!? – csipkelődött Szíjrágó Oszkárral, kormányának külügyminiszterével.
Aztán, mint eddig mindig, amikor mindent a foci szemszögéből nézett, és ítélt meg, természetesen morogva tovább ócsárolta politikai ellenfeleit, mintha azok éppen ott lapítottak volna a helyszínen.
– Hogy mennyit cikizték az én focimániámat. A libernyák sajtó tele volt a gúnyolódásaikkal. Mit kellett lenyelnem, többet, mint az elődömnek, pedig ő csinált fociakadémiát, ő rakta tele stadionokkal az országot. De neki nem jött be. Csupán csepegtetni tudta a sikert. Nekem viszont most áradni kezdett. Mostantól ezért megváltozik minden. A sikert nem lehet letagadni. Az újabb választásokon is elsöpörjük őket. Ez már nem kétharmad lesz barátaim, hanem négyötöd – harsogta győzelmi mámorában, mindjárt ellenségeire gondolva, a Soros bérenc ellenzékre – Bejött az ujgurokkal kötött sportszerződés, és én mindig is hittem benne. De még mennyire, hogy hittem. Most aztán minden változni fog, nagy idők jönnek. Nagy idők barátaim! Hajrá Hunujgária! Huj-huj-hajrá! – üvöltötte teli torokból tölcsért csinálva a szája elé.
És nem csitult az Istennek sem, tovább ízlelgette az új jelszót, amit néhány pillanattal ezelőtt éppen maga talált ki. Bizalmas csatlósa, Tutika tisztes nevén, Böcögfalvi Elemér azonnal fel is jegyezte a bűvös szót a mobiljába: HUNUJGÁRIA. – HAJRÁ HUNUJGÁRIA! – azután ki is mondta, ezúttal helyesen ejtve a szavakat, amiket gyakran tévesztett el, gyerekkori eredetű pöszesége miatt. Nyomulását látva, Budundi csak annyit mondott:
– Király vagy Tutika!
Ki gondolta volna, hogy ezen a május végi napon Főnix madárként feltámad hamvaiból a magyar futball. Meg valami nagyon különös nevű ország, ami már nem Hungária, hanem annál jóval több, Hun-uj-gária, mert új is, meg nem kicsit ujgur is, de ettől egyelőre igazából csak Péter Hu Vannak nőtt a feje nagyra, és szabadult el kétségektől gyötört fantáziája.
– Még csak ez hiányzott! Micsoda őrültség! – dühöngött magában. – Hunujgária! Ez tiszta téboly! Még szinte el sem kezdődtek az ujgurokkal a fontos tárgyalások és Budundi, már új országot álmodott magának. Mindig ez a féktelen lutrizás volt rá jellemző. Van egy probléma, meg kell valamit oldani és ő mindent egy lapra téve kockáztat, és eddig ennek az őrültnek minden bejött. Mintha valami hatodik érzék segítené a kormányzásban. Kíváncsi vagyok, hogyan magyarázza majd ezt meg a kínai pártfőtitkárnak. Gondolataival valószínűleg csak a magába zuhant és homlokát kendővel törölgető Van Cseng értett volna egyet, de ő éppen azon törte a fejét, hogy számol majd be minderről a pekingi pártközpontban.
Folytatása következik