2020
07
10

Hunujgária hajnala (VII. részlet)

Fiktív regényem részletei az Orbán kormány utáni időkről. Amennyiben hagyjuk, akár ez is megtörténhet.

Az előző részben a magyar népesedés politika aggasztó gondjairól tárgyalt Adolf Budundi, Magyarország miniszterelnöke és a meghívott huszonnégy magasrangú politikus, tudós és a társadalomtudományokban jártas méltóság. A kormányfő átadta a szót :

 

  Innen   VII. részlet

 

– Itt van körünkben egy nagytiszteletű, kormány megbízott. Hadd mutassam be önöknek Péter Hu Van urat, aki immár hónapok óta egy különleges küldetést teljesít a magyar kormány javára. A kormánymegbízott úr Kínában, pontosabban, a hatalmas ország Hszincsiang – Ujgur Autonóm Terület nevű tartományában folytat tárgyalásokat, épít ki széleskörű kapcsolatokat annak érdekében, hogy új utakon próbáljuk meg Magyarország népesedési gondjait orvosolni. Most nem részletezem mekkora feladatot vállalt magára a projekt vezetője, aki immár komoly sikerekről számolhat be Önöknek. Felkérem, hogy ő maga ismertesse az eddig elért eredményeket, A szót átadom Péter Hu Van úrnak!

Péter aztán át is vette a szót, tiszteltnek szólította hallgatóságát, de legszívesebben ott hagyta volna őket a díszes vadászteremben.  Faképnél hagyta volna a nőt, a termékenység szimbólumát, Mercédeszt, ezt a seggnyaló lotyót, aki állandóan ott liheg Budundi nyakában. Milyen messze van ez a liba az ujgur asszonyoktól, akik az évezredek küzdelmei alatt megtanulták túlélni a túlélhetetlent, és nem pöffeszkedtek el soha, valami zsíros állásban nyomuló férjük mellett. Mi is a hasonlóság egy ujgur és egy ilyen magyar nő között, van is értelme egyáltalán a tudományos összehasonlításoknak, DNS vizsgálatoknak, hiszen a Kárpát-medencében már rég feloldódtak a régi erények. Itt nem akarnak szülni, hiába bármi bébi kötvény, milliós támogatások, de mire megy az is, új kocsira, tengerparti nyaralásra, mert Budundi megmondta, a magyar ember olyan, hogyha nem látja évente legalább egyszer a tengert, akkor úgy érzi, hogy börtönben van, vagy legalábbis sokan vannak így vele. Az ujgur meg örül, ha nem viszik átnevelő táborba, nem próbálják átmosni az agyát, hogy megtagadja szüleit, nagyszüleit, hitét és tartását, hagyományait, azaz engedelmes kínaivá azonosuljon. Lerombolják temetőhelyeit, hanokat telepítenek az otthonába és kamerákkal, drónokkal figyelik minden lépését. Egy ujgur nőt, arra kényszerítenek, hogy használjon fogamzásgátlót és kikötik a petefészkét, ha egy gyereknél többet akar világra hozni, és mégis megteszi, és mégis élni akar, és mégis világra hozza, gyerekét, ha a kórházba citáltat abortuszra kötelezik, akkor három másik asszony helyébe lép és világra hozza saját gyermekét, nem kell neki ehhez bébi kötvény, meg ilyen vagy amolyan támogatás. Igen iszonyatos az ilyen Mercédeszhez hasonló termékenység álistennő, vagy műnő, aki adja az okosat, játssza, hogy érti és azonosul ő Budundijának őrült programjaival, közben meg más sem érdekli, mint hogy jól bezabáljon este, meg tervezze a tévé előtt élete párjával a tengerparti nyaralását, vásároljon a legújabb cuccokból, a legjobb áruházakban. Mert pénze az van dögivel, meg a férjének is, aki hű csatlósa Budundi autokrata államának, és aktív tagja a kegyelt, haveri körnek, az évek alatt kitenyésztett Budundi féle V.I.P- eseknek. Ez az archaikus termékenység istennő szül is szakadatlanul,  szétteszi  combjait, és várja az újabb áldást cuki uracskájától, példát mutatva ezzel honanyáinknak, akik meg nem akarnak szülni az Istennek sem, nemhogy Budundinak, az országmentőnek, Magyarország felemelőjének, aki a szerinte bódult és meghasonlott, önző Nyugattal ellentétben nem migránsokkal akarta növelni a szaporulatot – mert persze a munkás kézre szükség van, hogy legyen aki megtermelje a profitot, a hazai burzsoáziának, a tolvajok bandájának, a közpénzek és közzsebek kifosztóinak – nem, ő magyar gyerekeket akart. Most meg menedékként, hogy a nagy bukást elkerülje, hogy nehogy lelepleződjön szédült programjának kudarca, hogy megmentse az ország hanyatló gazdaságát, mégis kénytelen benépesíteni idegenekkel az országot, és még szerencse hogy meg lehetett győzni arról, hogy az ujgurok tényleg méltóak arra, hogy több esélyt kapjanak az élettől, mint börtönt, üldöztetést, megaláztatást, anyanyelvük elvesztését, ott saját országukban, ami valószínűleg valamikor a miénk is volt, mert együtt éltünk ott az ősidőkben, testvérként, törzsszövetségben velük.

Péter hivatalos beszédje közben lelke mélyén ezekkel a gondolatokkal viaskodott, sablonos és visszafogott beszámolóját a betelepítésről már be is fejezte. Mély és döbbent csend követte beszédét. Ő pedig érezte, hogy a labdát magasra felütötte, igaz Budundi megbízásából beszélt, de ujgur származású emberként, hitt is abban, amit célként tűzött ki maga elé, népének megmentését vállalta magára. A kijelölt útról pedig most már nem térhet le.

– Van valakinek kérdése, észrevétele a beszámolóval kapcsolatban?  – nézett körbe Budundi.

Azonban legalább öt perc elteltével is csak feszengett a hallgatóság és nyugtalan mocorgások zaja hallatszott csupán. Végül Nagydiófalvy Kemény János törte meg a kínos csendet.

– Elnök Úr! A Püspöki Konferencia és az egész Katolikus Egyház nevében bizonyos aggályainkat szeretném ismertetni. Elsőként is üdvözöljük azt a nagylelkű segítséget, amit Magyarország kormánya kíván nyújtani a sokat üldözött és szenvedett ujgur népnek. Mivel rokonnépről van szó, még inkább meleg szívvel, testvéri lélekkel várjuk csoportjaikat és egyházunk hagyományos karitatív segítségével fogadjuk őket. Csakhogy szólnunk kell egy-két nagy problémáról is, amit nem titkolhatunk el. Az ujgur nép ugyanis legtöbbünk tudomása szerint mohamedán vallású és a muszlim hit követője. Számukra – bár ők is az egy igaz Istenben hisznek – nem a Biblia, hanem a Korán az útmutató szent könyv. És bizony vallási törvényeik nem egy kérdésben ütköznek a mi hittételeinkkel, nem is beszélve arról, hogy ennél a népcsoportnál még mindig hagyomány a többnejűség, ami a mi kultúránkban teljességgel idegennek, sőt törvényellenesnek számít. A kérdés tehát az, hogyan kezelné a kormány ezt a súlyos problémát? Melyek ezzel kapcsolatban az elképzelései?

– Megdöbbentenek a szavai tisztelt elnök úr – kezdett beszédébe Budundi. – Egyszerűen képtelenség megérteni, hogy az önök egyháza, a mi keresztény egyházunk kirekeszti azt a népcsoportot, amely ugyanúgy az élő egy Istenben hisz. Azt gondoltam mi már túl vagyunk ezen a régi bűnön, ami annyi szenvedést, haragot és gyűlöletet szított a múltban is. Azt gondoltam a katolikus mentalitás immár a befogadás, a szeret és segítő kéz magasztos elveit hirdeti. Hát hol itt a sokat hangoztatott ökumené, a vallások közötti megértés, a hídépítés szándéka, az együttműködés valójában ugyanazon célok érdekében? Nem a szeretet a legfontosabb alapelv, amit Jézus is a legfőbb parancsként hirdetett? Idehozunk támogatásra, befogadásra, megértésre, megsegítésre számító emberek ezreit és akkor őket a rideg kirekesztéssel, az elkülönítéssel, végtelen előítélettel fogadják?

Most hirtelen, szinte meg sem várva, hogy Budundi befejezze, a reformátusok vezetője szólalt fel.

– Azért mégiscsak merész lépés, hogy az ön elődje, a megelőző kormány ennek a mostani álláspontnak még pont az ellentétjét hirdette és az idegengyűlöletet, legalábbis a befogadás ellenességet ültette el az emberek fejében, nem kevés propagandamunkával, most meg a ma regnáló kormányunk pontosan átvált a másik oldalra, minden erkölcsi gátlás híján. Nem gondolják a kormány részéről, hogy ezt a felvázolt nagy volumenű programot nem lesz könnyű lenyomni az emberek torkán? – mondta el indulatosan Rekettyés Ravasz Antal, a reformátusok vezetője.

A gyűlés résztvevői ekkor felbátorodva helyeslően morgolódni, feszengeni kezdtek, sokan igenlően bólogattak, és az elnökre szegezték haraggal teli tekintetüket. Budundi ebben a pillanatban szinte mozdulatlanná dermedt, szokatlan volt számára a nyersen kritizáló hang, főleg egy egyházfi részéről. Elődjének taktikáját alkalmazva súlyos pénzekkel támogatta a keresztény egyházakat, templomok tucatjait újíttatta fel, katolikus és protestáns egyházak alapítványainak milliókat adott, iskoláikat bőkezűen támogatta. És tessék most itt a hála. Veszik a bátorságot és nyíltan szembe helyezkednek vele. Kezében megremegett az egyik statisztikai lap, látszott, hogy kemény visszavágóra készül, de mielőtt minden dühét beleadva válaszolni kezdett volna, Péter gyorsan közbevágott.

– Hölgyeim és uraim, kérve kérem, ne filozófiai és vallási oldalról közelítsék meg a betelepítés ügyét, egyszerűen vegyék csak elő józan eszüket és csak gondoljanak az ijesztő népességfogyás fenyegető rémére. A statisztikai kimutatások és előrejelzések szerint, és ebben nyilvánvalóan osztoznak az itt jelenlévő tudományos munkatársak is, a magyar népesség jövőbeni alakulását illetően, nem sok jóra számíthatunk: a következő évtizedekben folytatódni fog a népességfogyás és felgyorsulhat az elöregedés. Az egyes létszámprognózisok között jelentős a különbség, de a legoptimistább változat szerint is, hogyha a nettó migráció és a várható élettartam számottevően növekedne, akkor 2060-ig 9,4 millió főre csökkenne a magyar népesség. Migráció nélkül ugyanakkor az Európai Unió is mindössze 7,9 milliós magyar népességre számít 2060-ban.
A legborúsabban a KSH Népességtudományi Kutatóintézete és az ENSZ látja a jövőt: mindkettőjük pesszimista forgatókönyve szerint 6,7 millió főre apadhat a létszámunk, vagyis 2015-höz képest harmadával lehetünk kevesebben 2060-ban. Ráadásul egyre fogy a munkaképes korúak tábora, számos előrejelzés szerint – minden kimutatást ott találnak az asztalukon – 45 év múlva a lakosság harmada 65 év feletti lehet. Ki fog itt azokban az időkben majd dolgozni, ki teremti elő a gazdaság növekedéséhez szükséges erőforrásokat? Ezért kérem Önöket, hogy a betelepítés ügyét csakis ebből a jövőképből kiindulva ítéljék meg. Egy állandó lemaradásban, gazdasági visszaesésben, és méltatlanul alacsony életszínvonalon élő magyar társadalomban képzeljük el utódaink életét, vagy egy emelkedő nemzetben, gyorsan fejlődő gazdaságban és jólétben élő hazában gondolkodunk?  Péter most befejezte, kifújta a levegőt és szenvedéllyel telve körbe nézett. Beszédjét mély csend fogadta. Mindenki figyelmét összpontosítva nézett az előadóra, aki most megtörölte verítékező homlokát és legnagyobb meglepetésre szavalni kezdett:

„Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

 

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

 

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl”.

 

– Ugye nagyon ismerősek ezek a sorok? Vörösmarty nemcsak költő, de látnok is volt egyben. Szóval hölgyeim és uraim. Melyik lehetőség közül választanak? A jobb kort kívánják a nemzet jövőjéül, vagy a süllyedést. A nemzethalált? Válasszanak!

A válasz hirtelen kitörő, ütemes, és hosszan tartó taps volt. Péter pedig megkönnyebbülten leült, érezte, hogy az első meccset megnyerték, de a dühe Budundi iránt csak tovább fokozódott. Hogy lehet ekkora marha valaki? Erőszakosságával már megint majdnem mindent elrontott. Csak egy pillantásra méltatta, de a miniszterelnök szemében most zavart látott, aki lassan bólogatott a fejével, és a kényszerűség vonásai ültek ki arcára, mint akit kijózanító pofon ért, de azt még mindig képtelen feldolgozni magában és még inkább elfogadni, hogyha rövid időre is, de fölé kerekedtek.

Folytatása következik

 

A fényképen ujgur nők.

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d bloggers like this: