2020
14
10

Hunujgária hajnala (X.részlet)

Fiktív regényem részletei az Orbán kormány utáni időkről. Amennyiben hagyjuk, akár ez is megtörténhet.

Miután Adolf Budundi elnököt alaposan megviselték a kormányzással járó stresszek és konfliktusok, a felelősség súlya, rövid időre egy bécsi idegklinikára utazott, hogy ott gyűjtsön erőt az újabb küzdelmekhez.

 

LÁNY HEGEDŰVEL

 

Nemsokára Bécsben voltak, a Bécsi erdő egy kívül eső szegletének luxusklinikáján, ahová csak a kivételes államférfiak, filmsztárok és milliomosoknak volt bejárása. Budundit két kigyúrt testőre és persze Tutika kísérte fel a kezelő helyiségbe.

Miután a rutin vizsgálatok – vérnyomásmérés, vérvétel, stb. – lezajlottak, régi ismerősként fogadta kezelő orvosa, Herr professzor Kumaldin. Mindjárt le is ültette egy kimerítő beszélgetésre, amit Budundi mindig teljes átéléssel fogadott. Elő is adta kétségkívül nem hétköznapi panaszait, ehhez pedig megfelelőképpen gesztikulált is, sőt néha megrándult az arcizma is, amit Kumaldin erősen koncentrálva szemrevételezett.

– Tudja, professzor van egy visszatérő álmom – legyezte a levegőt maga előtt lapát kezeivel Adolf Budundi. – Egy gyönyörű, hosszú hajú nőt látok álmomban, aki hegedül és fehér selyemruhája alatt időnként kirajzolódnak pompás domborulatai. Micsoda feneke van, a mindenit! De higgye el mégse szexuális jellegű ez az álom. Bár mit mondjak, a micsodám feláll ettől a jelenettől, azt elhiheti. Önnek, mint legnagyobb bizalmasomnak ezt bátran elmondhatom, de a hölgy arca azután tovább közeledik felém. Először szépségesen finom, derűs, mosolygós, ám aztán mégis keménnyé dermed, vonásai elszántságot tükröznek, tágra nyílt szeme végül szinte szikrát szór. Aztán egy csapásra ijesztővé válik, átalakul, döbbenetesen megváltozik, és anyósom jellegzetes, sárkányszerű arcvonásait fedezem fel a nőében. Rettenetes, elhiheti. Ráadásul valami ismeretlen dallamot játszik, de azt képtelen vagyok utána dúdolni, bármennyire is ezt parancsolja, miközben arcizmai úgy rángatóznak, mint egy gumilabda. Bevallom ettől már rettegni szoktam, és amikor azt kiabálja, hogy te semmirekellő zsarnok! – akkor végképp inamba száll a bátorságom és alighanem ilyenkor nyüszíteni szoktam, mint egy kivert kutya. Aztán megjelenik hirtelen egy porond, rajta fekete ruhába öltözött alakok, de arc nélküliek, mindegyiknek a kezében hegedű, és ők is rákezdenek. Játszanak, egyre gyorsabban játszanak, végül egy óriási vihar jelenik meg a háttérben. Villámok cikáznak az égen, zuhog az eső. A fekete alakok lehorgasztott fejjel állnak és a hegedűt lefelé tartják a kezükben, vér folyik szem nélküli fejükből. Anyósom ekkor ellentmondást nem tűrően felém nyújtja hegedűjét, de nem tudom, hogy átveszem- e tőle, vagy sem, mert hála Istennek ilyenkor megszakad az álmom és verítékezve ébredek fel. Izzadok, szorít a szívem, és rángatóznak a végtagjaim. Néha kiabálni is szoktam, a feleségem nem egyszer figyelmeztetett már erre. Megmagyarázhatatlan, szörnyűség ez az álom. Vajon mit jelenthet drága professzor úr? Hogy lehetne ettől az álomtól megszabadulni végre valahára?

– Játszott már valamikor hegedűn? – szigorodott most el Herr Josef Kumaldin hírneves pszichiáternek, a lélektani tudományok doktorának hangja.

– Nem, soha. Zongoraórára gyerekkoromban beírattak, de sok sikerem nem volt ezzel. Gyakorta az órákra kapott összeggel meglógtam és itt a piros, hol a piros játékon elvertem. A hegedű pedig soha nem volt a kedvenc hangszerem. Néha, amikor még fiatalok voltunk, a felségemmel elmentünk egy-egy balatoni szórakozóhelyre, ott hegedült nekünk a cigányember. Romantikus volt, de semmi több. A hetvenes évek elején Jakab bácsi a kertszomszédunk szokta elhúzni a nótámat, amikor a haverokkal megdézsmáltuk az almafáját.

– Értem – bólogatott Herr Kumaldin aranykeretes szemüvege mögött szürke szemét összehúzva. Majd hirtelen hangnemet váltott.

– Kedves Budundi elnök úr, mint tudja beszélgetésünk teljesen bizalmas és örök titokként kezeljük. De kérem, velem legyen őszinte, mondjon el mindent, ami a lelke mélyén gyötri Önt, a legféltettebb titkokat is meg kell osztania velem, hogy segíthessek.

– Nem hallgatok el semmit Josefem.  Amit kérdez arra nyíltan válaszolok.

– Jól van. Térjünk akkor a tárgyra. Esetleg zavarba ejtő dolgokat is firtatok majd, de saját érdekében válaszoljon.

– Miként gondol a szüleire, hálás nekik azért, amit az élettől eddig kapott, részük volt ebben? A nevelésük, a példájuk segített Önnek a mindennapi küzdelmekben?

– Persze, persze. Bár igaz, apám egy nagy tahó volt. Erőszakos, világéletében ügyeskedő ember. Gépész, aki a lelki dolgokat is a fogaskerekek és gépszíjak, a dugattyúk szemszögéből látta. De nekem ez sokat segített, megtanultam tőle a dolgokat felülről szemlélni és az érzelmeket háttérbe szorítva gondolkodni. Legfőképpen arra vezetett rá, hogy az adott helyzetből miként lehet a legjobbat ravaszkodással, simlisséggel kihozni. Gépapukának hívtam, aki ha nem jártunk a kedvében, képes volt megverni engem, a tesóimat és jó anyámat is. Egyszer a városunkhoz közeli kiserdőben játszottunk és a nagyobb fiúk elvették tőlem a biciklimet. Sírva, megalázottan futottam hazáig, arra gondoltam apám segít majd visszaszerezni és ellátja a baját a mocskoknak. Nem így történt, apám, akit Gáspárnak hívtak, méregbe gurult, amikor elmondtam neki a történteket.

– Miért hagytad magad, te kis anyámasszony katonája? Rúgni, csípni kellett volna, hogy lássák kinek a fia vagy. Semmit sem adhatsz oda csakúgy könnyedén senkinek. Megértetted!? Ami megszereztél az a tied, azt az utolsó csepp véredig védened kell. Még egyszer ilyesmi elő ne forduljon, mert akkor szétverlek! Ezt el ne felejtsd, és most, hogy örök lecke legyen ez számodra én is elveszem tőled a kedvenc focilabdád egy hétre. Azzal otthagyott és ment megleckéztetni a nagyfiúkat, de úgy ám, hogy az orrukat is betörte, Akkoriban ez nem volt pedagógiai nonszensz, nem került az újságok címlapjára, természetesnek vették a tolvajok szülei is. Az apám egyébként medveerős, durva arcú ember volt, sokan féltek tőle. Ha máskor is rossz fát tettem a tűzre, akár a legkisebb csínyt is megtorolta, úgy rettegtem tőle, hogy nem egyszer becsináltam a nadrágomba, amikor dühödten rám tört. Így történt az akkor is, amikor vele ellentétben, mély érzésű anyámat is gyakorta megverte. Egyszer a fogát is kiütötte szegénynek. Ő persze igazi mártír volt a családban, mindent eltűrt, értem és a két testvéremért a tűzbe ment volna.

– Ne sírj kisfiam, apád lelke mélyén nem rossz ember – vigasztalt.

– Csakhogy hol volt a lelke, mert azt én soha nem találtam? Egy alkalommal kinyomtam a fogkrémet a tubusokból, akkoriban még alumíniumból készítették azokat – hol volt még a műanyagok világa – a tubusokból rakétákat készítettünk a haverjaimmal, úgy hogy egy ceruzával henger alakúvá pödörtük azokat, majd hipermangánt, cukrot, ként gyömöszöltünk beléjük és egy kis hurkapálcához erősítve a földhöz rögzítettük őket, majd a hengeren hátul hagyott apró nyíláson át meggyújtottuk a robbanó elegyet. Szép magasra röpültek ezek a kicsi rakéták, nagyokat sisteregve és füstöt okádva. Jókat szórakoztunk, de apám rájött, hogy ki miatt fogynak el olyan hamar a család fogkrémjei otthonról.

– Gyere csak ide Dolfi! – szólt hozzám egy nap. Rosszat sejtve oldalogtam hozzá. Ő pedig komótosan elővett egy vastag kötelet és szemem láttára vízbe áztatta, úgy jött felém, mintha csak sörért küldött volna a Közértbe, de én már akkor tudtam, hogy baj van.

– Húzd csak le a gatyád!- mondta halkan. Én pedig félve letoltam a melegítő alsómat, már akkor nagyon szégyelltem, hogy 12 éves fiúként bepisiltem apámtól való félelmemben. De ő ezt látta tulajdon szemével, viszont egy szót sem szólt miatta. Talán még megelégedéssel is töltötte el, hogy ilyen hatást gyakorol rám. Megrögzött szadista volt. Hússzor ütött rám.

– Tudod, te úgyis miért kapod gyerek- mondogatta közben. Anyám a nyári konyhánk ablakából nézte a jelenetet, nem mert kijönni, mert tudta, hogy akkor ő is kap, ha rimánkodni, könyörögni kezd értem, az arcán végig folytak könnyei.

– Akkoriban gyűlöltem apámat. Sokszor kívántam bárcsak meghalna, bárcsak munkahelyén rászakadna egy súlyos gépalkatrész és kiloccsantaná az agyvelejét. Vagy rágurulna egy traktor az ormótlan kerekeivel. Később beláttam, hogy az életben az erőszaknak van nagyobb esélye a boldoguláshoz. Mit kezdhettem volna anyám önzetlenségével, istenhívő szép lelkével, hiszen ő az elesetteken, a sérült embereken akart mindig segíteni, nekik osztott, amit lehetett, érzelmeiből, odaadásából, de még önmagán sem tudott igazán segíteni. Úgyhogy kezdtem apám útját járni. Utáltam őt a lelkem mélyén, mégis példaképemnek tekintettem. Alig tanultam az iskolában. Láttam, hogy apám jól elboldogul a kommunista párttagságával, előléptették, jutalmakat kapott, és ehhez alig kellett valamit is befektetnie, elég volt jó elvtársnak, nagy dumás havernak, és ivócimborának lennie. Hát persze az ő okos, ravasz paraszti eszével jól látta, hogy a rendszer velejéig romlott, cseppet sem hitt a napi propaganda maszlagnak, de a kiskapukat kitűnően felhasználta. Megtanult magas fokon alakoskodni, hazudni és kétszínűsködni a javából.  Együtt loptak az államtól, amolyan elvtársi alapon, közösen használták ki a vannak „egyenlőbbek elvét” és sokat csencselt, hogy utazhasson, hogy hétvégi házat vehessen, soron kívül autót szerezhessen, hajtotta a magáét duzzadó, bikaerős akarattal, kifogyhatatlan energiával, a kor sikerembere volt meg kell azt hagyni.  A gulyáskommunizmus bő lére eresztett nagy össznépi fazekában lubickolt a maga módján. Igaz, gyakran eljárt a keze, vert bennünket, de el is vitt mindenhová, méghozzá autóval, külföldre is, az Adriához, kevés magyar engedhette ezt meg magának akkoriban.

– Jómagam akkor már sokat fociztam. Sztárcsatár akartam lenni. Állandóan mentem edzésre, volt, hogy iskola helyett is edzésre mentem. Hajtottam, mint egy gőzgép, jó játékomért egyre inkább kezdtek megbecsülni. Apám ritkán örült a sikereimnek, de amikor felvettek a KISZ-be büszke volt rám és egy sörre is meghívott. Látta, hogy a példája úgy ragad rám, mint pókháló a légyre. Én pedig nagyon aktív voltam, vezető lettem, KISZ-titkár, akire felfigyeltek a tanárai is. Rájöttem, hogy értek az emberekhez, jól tudom őket szervezni és irányítani és ebben is apám örökségét véltem felfedezni. A KISZ felsőbb vezetésétől kaptunk pénzt eleget, klubhelyiséget hoztunk össze, buliztunk, csajoztunk, fociztunk és próbálgattuk szárnyainkat. Sokféle baráttal összejöttem, ők a legtarkább elegyet hozták magukkal származásukat tekintve, voltak úgynevezett reakciósok, Horthysta főtiszt nagypapával, katolikusok, ízig-vérig paraszt gyerekek és prolik a nagyvárosok gyáraiból. Én igazából egy légüres térből érkeztem, mindenféle kulturális gyökér nélkül, se paraszt, se munkás, se értelmiségi fiatalnak nem vallottam magam, és – ahogy mondták akkoriban – Budundi Gazsi fia voltam, a gépészmester ivadéka, nagyon eleven testben és tüzes akaraterővel. Hát ennyit a szüleimről dióhéjban.

Budundi most elhallgatott és kérdőn Kumaldinra pillantott, a professzor a hallottakon láthatóan alaposan elgondolkodott, majd hirtelen újabb kérdést tett fel.

– Szokott ön maszturbálni?

– Már úgy érti, hogy kiverni? Hát hogyne. Tudja, nekünk, politikusoknak, országvezetőknek nem sok időnk jut a magánéletre. Meg aztán minden lépésünket figyeli az ellenség. Fiatalabb koromban nem így volt ez, akkor voltak bulik, voltak kipcsakok, akarom mondani kicsapongások. Összejöttünk csinos lányokkal, de mostanában meg kell elégednem az öreg lompossal. Megnyugtat. Nagyon megnyugtat, higgye el.

– Aha, – hümmögött Herr Kumaldin. – Ez természetes – bólogatott.

– De mondja csak, nem szokták gyötörni lelkiismeretfurdalási rohamok?

– Az igazat megmondva nagyon is. Sokat gyötrődöm, sokat szenvedek amiatt, hogy úgy gondolom, túlságosan kíméletes vagyok az ellenfeleimmel. Pedig a saját táboromnak ezzel fájdalmat okozok, netán kétséget ébresztek bennük. Gyakran kérdik is, hogy miért bánok kesztyűs kézzel ezzel-meg azzal a disznó alakkal, nemzetárulóval, liberális vadállattal, holott már rég leszámolhattam volna velük. Csakhogy én kereszténynek vallom magamat és eszerint is hozom meg döntéseimet. A megbocsátás nekem irányelvem. Nekem egy csepp vér sem tapad a kezemhez, ezt ellenségeim is elismerik. Mert ésszel él a magyar. Ahogy a magyar ember bölcsen megfogalmazza: Egy kis cigányság, egy kis ravaszság sokszor használhat!

– Kormányzásom hosszú évei alatt én mindig teret adtam a más véleményeknek és igen, ha gyaláztak, anyáztak, diktátoroztak, vagy dundi-bundinak csúfoltak, aki szerintük haverjainak osztogatja el az ország vagyonát, pókerarcot vágtam hozzá, de azért megjegyeztem, kik azok, akik a legtöbbet ártottak. Szóval én rezzenéstelen arccal tűrtem mindezt, eltűrtem ezeket az ocsmány, hamis vádakat. De látja Josefem semmi nincsen ingyen, kemény utcaharcos gyereknek vallom magamat, de az örökös vetélkedés, a népem boldogulásáért folytatott szakadatlan küzdelem, ma már sokszor megvisel. Szörnyű rémálmokat látok, ideggyengeség fog el és sokszor kiver a víz, látszólag minden ok nélkül. Na persze ezt titkolom, csak kevesen tudnak erről, így például Ön is, aki szakmai tudásával és emberségével, mindig megerősít engem. Köszönöm ezt kedves professzorom – mondta, s az arcán legördülő könnyeit gondosan törölgetni kezdte – ha megengedi, hálám jeléül hoztam magának egy kosár házi finomságot, a szokásos honoráriumon felül.

Azzal intett a háttérben várakozó Tutikának, aki gondosan bebugyolált csinos kosarat rakott Herr Josef Kumaldin elé. Budundi felnyitotta a kosárka fedelét, finom házi kolbász, füstölt szalonna és frissen sült töpörtyű illata csapta meg a professzor orrát, aki könnyű francia sajtokhoz és olasz pasztákhoz szokva kicsit elfintorította az orrát.

– Köszönöm elnök úr a kedvességét, de majd később. Most folytassuk a terápiás óránkat. Majd elfelejtettem, jónak tartja a gyógyszereket, amiket a múltkor felírtam? Változott-e a kedélyállapota, a hangulata a használatuktól!

– De mennyire Josef! Csak az a helyzet, hogy azokat én mindig kombinálom.

– Hogy érti azt, hogy kombinálja? – szigorodott meg egyszeriben Kumaldin arca.

Budundi egészen közel hajolt a lélekgyógyászához, majd bizalmasan a fülébe súgott valamit, amit a tőlük három méterre ülő Tutika sem hallhatott, pedig mint egy zsiráf úgy nyújtogatta a nyakát, hegyezte a fülét. Mi lehet az, amit a főnöke még előtte is titkol?

– De kedves elnök úr, az orvostudomány valóban igazolta a gyakori nemi élet jótéteményeit, de a gyógyszerek beszedése szigorú menetrendhez van igazítva, azt önnek is be kell tartania. Szó sem lehet az efféle kombinációról – korholta páciensét.

– Josefem legyen hozzám megértőbb. Hiszen emberek vagyunk – kérlelte a professzort.

– Nem! Ehhez nem adom a nevem – tiltakozott a doktor

– Csak egy kicsit. Csupán egy pindurkát. Megfosztaná tőlem ezt az élvezetet?

– Nem és kész! – Kumaldin hajthatatlannak bizonyult.

– Tutika, menj ki – parancsolt ekkor rá személyi tikárára Budundi, majd tovább kérlelte Kumaldint.

– Josefem, kerek perec ki kell mondanom, az ön gyógyszere egy csodaszer, a világ még ilyet nem látott, a Viagra ehhez képest egy pancser kotyvalék, az ön pirulájától háromszorosára hízik és acélkeményen ágaskodik a szerszámom. És ha belibben az új kis titkárnőm… Na, mondanom sem kell a többit.

– Még soha senkitől nem hallottam erről a mellékhatásról! – rázta a fejét a professzor. – Elképesztő! Ha ez ilyen hatással van önre, akkor másik gyógyszert kell felírnom. Újat kell kipróbálnunk, Adolf. Ez az én felelősségem! Nem kockáztathatom az egészségét egy kiváló államférfinak.

– Az Istenért csak azt ne! – kiáltott fel Budundi. – Jó, inkább vállalom a cölibátust arra a fél órára. Csak maradjon a pirula, hiszen csodaszer.

– Akkor meg is egyeztünk – hunyorgott véget vetve a vitának Kumaldin és mosolyogva kezét nyújtotta.

A terápiás óra ezzel véget ért. Herr Kumaldin ezer euróval gazdagabban távozott, Budundi pedig a Troxina nevű gyógyszerét magához szorítva hálásan meghajolva elköszönt tőle. Tutika viszont egy titokkal lett gazdagabb, rájött, hogy mire kell főnökének az apró, lila kapszulás Troxina. A gyámolított, a kedvelt, az agyonbecézett pici Troxika, Troxikácska. Hát nem egy újabb kis nőcskéről van itt szó kérem, hanem egy titkos ajzószerről.

– Hm, Hm! – bólogatott elégedetten. Az információ nagy hatalom, és nem kell hozzá más, mint egy kulcslyukra tapasztott kitűnő fül – könyvelte el magában.

 

Folytatása következik

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d bloggers like this: