Hunujgária hajnala (XXI. részlet)
Fiktív regényem részletei az Orbán kormány utáni időkről. Amennyiben hagyjuk, akár ez is megtörténhet.
Miután Budundi elnök és társai terroristák fogságába estek, egy közeli sivatagi bázisra hurcolták őket és magas összegű váltásdíjat követeltek értük
A táborba érve ráébredtek, hogy sorsuk megpecsételődött, ha nem vallják be, hogy Magyarország miniszterelnökét és kísérőit ejtették foglyul még ki is végezhetik őket itt az Isten háta mögötti porfészekben. Egyelőre azonban még vártak, hátha a sors közbelép valami úton-módon kiszabadítva őket ebből a kelepcéből. A terroristák egy rozzant teherautó mellé lökték őket, egymáshoz kötözték a felső testüket, és egyelőre még vizet sem adtak nekik, pedig a Nap már kezdett rájuk sütni, csupán némi félárnyékot adott nekik a dieselszagú jármű, ami valamiféle tartálykocsi lehetett valamikor. Ömlött a veríték a homlokukról, de már az ingük is átázott, egyre rosszabbul érezték magukat. Az ujgurok eközben élénk beszélgetésbe elegyedtek és időnként telefonáltak is valakinek. Gondolták biztosan a szabadon engedésükért cserébe kért váltságdíjról tárgyalhatnak, de szavaikból semmit sem értettek, hiszen türk nyelven hadartak, néha a dollár szót azonban jól kivehették Szavenát mondataiból.
Miközben a három fogoly immár a szomjhalál szélén állt, és arcuk bőrét gyilkos erővel tűzte a Nap, az alig ötven négyzetméternyi oázisban Péter és Mehmut a szerelem gyönyörének hódolt. Itt egy a hegyekből lefolyó apró folyócska vize terült szét az egyik völgy katlanában. Víztükre megtörte a szürkés-sárga homok egyhangúságát, miniatűr földi paradicsomot alkotva, amelyben datolyapálmák és fügebokor adta a csodálatos vegetációt. Miután Budundi elnök és kísérői ott hagyták őket, elsőként meztelenre vetkőztek és megfürödtek a kristálytiszta tóban. Boldogan simultak egymáshoz és fröcskölték egymást az életet adó vízzel. Amikor Péter magához húzta a lány ruganyos testét a vágy mindkettőjüket elöntötte. Kinn a homokos fövenyen, a félárnyékban szeretkeztek, teljesen betelve egymással lefeküdtek a hűs víz partján és Péter az anyaszült meztelen Mehmut-ot gyengéden a karjaiba vonta, simogatásokkal, csókokkal halmozták el egymást. Úgy hitték, ha megállíthatnák az időkerekét, az örök szerelem beteljesülésében megtalálnák a tökéletes boldogságot.
Idilljüket egy nomádokból álló tevekaraván közeledése zavarta csak meg. A nomádok itatni jöttek tevéiket, de az asszonyok maguk is pótolni kívánták kifogyóban lévő víztartalékaikat. A hajcsárok éles kiáltásait hallották és a szomjazó állatok izgatott horkantásait. A sivatagi vándorok népes család tagjai lehettek, közeledve az oázishoz egyre gyorsabb tempóra váltottak, ezért Péterék magukra kapkodták ruháikat. A nomádok alaposan meglepődtek, amikor a fiatal párra rátaláltak, gyanakodva köszöntötték őket, de láthatóan megnyugodtak, amikor Mehmut ujgur nyelven mindent megmagyarázott, azt is, hogy rövidesen értük jönnek a társaik, akik az Aydingkol tó partját nézik meg.
– Hárman voltak? – tette fel a kérdést hirtelen a vezető.
Miután elmagyarázták, hogy valóban hárman voltak és egy Toyota terepjáróval mentek, a vezető ekkor heves gesztikulálás mellett elmondta, hogy szemtanúi voltak, amikor a három férfit fegyveresek lepték meg és magukkal hurcolták őket. A kevéssé ismert Jen oázis irányába vitték el őket és annak irányába mutatott a napszítta arcbőrű, éles tekintetű, ősz hajú férfi, akivel mindenki mély tisztelettel beszélt.
– Fogságba eshettek- szörnyülködött el Mehmut és Péter. – Azonnal hívjuk őket! – indítványozta a lány.
Miután telefonáltak természetesen Szavenát vette fel a mobilt. Goromba, durva hangon beszélt a lánnyal, de rövid tárgyalás után tisztázódott, hogy az Ujgur Föld Felszabadításáért nevű szervezet foglyai Budundiék, és egyenként 10.000 dollár váltságdíjat követelnek értük. Péter és Mehmut megegyeztek, hogy nem árulhatják el, hogy az egyikük, aki most átizzadva, a végsőkig kimerülten a szomjúságtól cserepes szájjal, ott ül a forró homokban, szorosan egybekötve társaival, Magyarország első embere.
– Minél előbb oda kell mennünk – döntötték el. Ehhez azonban járműre volt szükségük. – A tevék – mutatott a nomádok állataira Mehmut. – Minden alku kérdése, ha jó árat ígérünk, akad itt még két szabad teherhordó állat.
Az alku vagy fél órába tellett, míg a nomádok vezetője, az elsőként kimondott csillagászati összegekből engedve, de még így is méregdrágán odaadta a két sivataghajóját a fiataloknak. A nomádok ősi becsületére legyen mondva, tudva tudván, hogy még több pénz is lehet náluk, nem rabolták ki a számukra idegen párt, sőt még dörzsölhették is tenyerüket, hogy milyen jó üzletet kötöttek, itt a sivatag közepén, hiszen 2000 dollárt kaptak a két állatért összesen.
Szabadon és békében hagyták őket távozni, Álejkum Szálemmel búcsúztak egymástól, Péterék rövidesen hajszolni kezdték tevéiket, amelyeken ülve, ugyan nem érezhették magukat a legkényelmesebben, de mivel a baktriánok jól fel voltak nyergelve, viszonylag gyorsan haladtak előre. Bő két óra alatt meg is tették a mintegy harminc kilométeres távot, aztán azt méricskélték a tevék, vagy ők maguk fáradtak ki jobban. Érkezésüket előre jelezték, így két fegyveres fogadta őket a bázis bejáratánál. Elkísérték őket addig az épületig – egy ósdi raktárhelyiségig – amelyben a szabadságharcosok éppen teáztak. Szavenát és Áfrim barátságtalanul fogadta őket, nem is kínáltak nekik helyet, bár ők maguk is egyszerű olajos hordókon ültek.
– Hol vannak? – kérdezte kertelés nélkül Mehmut.
Szavenát unott arccal kifelé mutatott egy koszos ablakon, az öreg Ford teherautó felé, amelynek oldalában Budundi és társai szinte már teljesen ájultan, ott feküdtek a napon, arcuk vörösre égett, szemüket kiszárították a folytonosan levegőben szálló homokszemcsék, szájuk összeaszódott a pokoli melegben.
– Tisztában vannak azzal, hogy kik ezek? – kérdezte indulatosan Mehmut a két férfitől, akik alaposan meglepődtek, amikor megtudták foglyaik kilétét.
Hát még mennyire megijedtek, amikor a lány felhívta az egyik legfelsőbb kapcsolatát és átadta a mobilt Szavenátnak. Félelem ült ki az arcára, és csak bólogatott, mert akivel beszélt az a saját szervezetük főparancsnoka volt.
– Adj vizet nekik és hozd be őket! – csak ennyit tudott kinyögni Áfrimnak, aki azonnal teljesítette parancsát.
Bő egy óra múltán négy dzsipből álló konvoj kavart porfelhőt a bázis raktárépületére. Mindegyikből fegyveresek ugráltak ki. Vezetőjük, bizonyos Ökal Turfupendzsin dühödten rontott be az épületbe. Fejet hajtva köszönt Péteréknek és a már kötelékeikből kiszabadított foglyoknak, majd hirtelen Szavenáthoz lépett és torkon ragadva, magából kikelve ordított:
– Miért nem győződtél meg arról, hogy kiket rabolsz el, te idióta. Hatalmasat, jóvátehetetlent, ártottál az ügyünknek, mert vedd tudomásul ezek az emberek pontosan azért jöttek ide, hogy népünk sorsát jobbítsák meg, tárgyalni jöttek például velem is. Ezért a meggondolatlan tettedért mindkettőtöknek felelni kell, saját törvényeink alapján büntetésként halál vár rátok.
Intett embereinek és azok már le is fogták Szavenátot és Áfrimot, akik makacsul hallgattak, semmit sem hoztak fel védekezésül. Vitték őket kifelé, hogy a Napra tegyék őket és néhány golyóval végezzenek velük.
– Egy pillanatra! – intett Budundi színpadias mozdulattal, aki a friss víztől, és a teremben pörgő óriás ventillátor szelétől már kezdett magához térni.
– Kérhetek nekik kegyelmet? – fordult Ökalhoz.
A vezér egy pillanatra elgondolkodott aztán kegyesen bólintott. Budundi pedig egész közel ment a halálraítéltekhez, angolul beszélt hozzájuk:
– Ejnye, fiúk, hát kellett ez nektek. Micsoda szégyent hoztatok magatokra és a mozgalmatokra. Igazságos elnöknek tartom magam, aki él és a hal magyar nemzetének sorsáért, ez a nemzet most segítséget kíván adni a ti nemzeteteknek, ti meg buta módon belerondítottatok ebbe a folyamatba. Veszett kutyák vagytok, de én kegyelmet harcoltam ki nektek. Én még nektek is megbocsátok, ezt jól jegyezzétek meg! – azzal mindkét cipőjét levéve, a lábbelijeivel pofon teremtette jobbról is balról is korábbi elrablóikat.
Nem véletlenül a cipőkkel ütött, az iszlám vallásban ugyanis a legnagyobb megaláztatásnak számít, ha valakit cipővel szégyenítenek meg.
Szavenát gondolkodás nélkül rávetette magát Budundira, ha nem fogják le gyors mozdulatokkal Ökal emberei, puszta kézzel agyonveri az elnököt. Ezzel a húzásával megpecsételte a sorsát Szavenát, már több mentség nem volt a számára, kivitték és rövid géppisztolysorozattal végzetek vele. Áfrimot megvető pillantások közepette szélnek eresztették. Budundi pedig ruháját porolgatva méltatlankodott. – Micsoda elvetemült vadállat!
– Micoda népség! Jaj, drága főnököm, hová isz kerültünk, eszek az őszemberek, lehet, hogy emberhúszt is esznek!
– Hallgass el – mordult rá Leontin, akit talán a legjobban megviseltek a történtek.
Mehmut és a magyarok rövid időn belül elköszöntek, és egy későbbi időpontra halasztották a találkozót az Ujgur Föld Felszabadításáért mozgalom vezetőjével, Ökal Turfupendzsinnel.
Folytatása következik