2021
04
01

Hunujgária hajnala ( XXVII. részlet )

Fiktív regényem részletei az Orbán kormány utáni időkről. Amennyiben hagyjuk, akár ez is megtörténhet.                       

 

Tutika kilesi a titkokat

 

Budundi elnök maga sem értette miért mutatta meg a titkok szobáját Tutikának. Azt azonban tudta, hogy a szolgája amit látott, azt soha el nem árulja senkinek. Ebben holt biztos lehetett. Azt azonban még sejteni sem merte, hogy apró termetű bizalmasának a kíváncsisága szinte olthatatlan lánggal ég, amit pedig megmutatott neki az mindennél nagyobb vággyal kezdte feltüzelni az érdeklődését. Tutika attól a perctől fogva, hogy beléphetett a Vérszerződés termébe, mást sem kívánt jobban, minthogy megismerhesse magát a szertatást, aminek időnként helyet ad ez a kísérteties szoba. Mindenáron látni akarta, hogy mi történik odabenn. Mire szolgálnak a tőrök és a korbácsok, a félelmetes oltárként terebélyesedő alabástrom lábakon álló szertartás szekrény. Egyre erősebben hajtotta a kíváncsiság afelé, hogy leleplezhesse a félelmetes tikot, amire a terem berendezése is utalt. – Látnia kell minden áron ! – ez  a késztetés hajszolta hosszú ideje, hogy már aludni is képtelen volt ettől a kényszeres gondolattól. Dehogy miként jusson be oda, azt egyelőre még elképzelni sem tudta. Mivel jól tudta, hogy főnöke csupán a hétvégeken engedi el őt, a többi napon pedig reggeltől estig maga mellé rendeli, nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy a titkos szertartást szombaton vagy vasárnap rendezik meg. Arról is tudott, hogy Budundi elnök minden szombat délután a nagykövetségek meghívottainak rendez házi koncertet a Karmelitában. Ilyenkor híres énekeseket, zongoraművészeket, kórusokat szoktak meghívni, hogy ők szórakoztassák a rangos vendégeket. Jól emlékezett, hogy egy ilyen szombat este, már jóval kilenc óra után fontos ügyben hívta fel az elnök, és azt is megemlítette neki, hogy még a Karmelitában van. De vajon miért volt ott? Ez a kérdés ütött szöget a fejébe. Miért nem ment végre haza a családjához, a rózsadombi luxuspalotába? Arra gondolt, hogy ennek utána kell néznie és a hétvégén, éppen ezért a legközelebbi szombat délután úgy alakította a programját, hogy maga is a Karmelitában maradt. Ez senkinek sem tűnt fel, mivel Budundi egy külön irodát alakíttatott ki a számára, ahová bármikor éjjel-nappal belépési jogosultsága volt. Így hát Tutika csendben elrejtőzött a saját dolgozó szobájában. Nem kapcsolta fel a világítást, türelmesen várakozott, kivárta a szombati koncert végét, és amikor hallotta, hogy a követségi vendégsereg elhagyja az épületet, kilopózott a folyosóra, leosont az alsó szintre, a díszes tárgyaló irányába. Éppen takarítottak már. És ahogy lélegzetét is visszafojtva bepillantott a terembe, észrevette, hogy  az exelnök hatalmas portréját elmozdította valaki, mögötte kinyílt a titkos szoba ajtaja, fekete reverendás alak lépett be oda. Felkapcsolta a villanyt és valamit bekapcsolhatott odabenn, mert azután lassan hömpölygő, túlvilági zene hangjai áramlottak ki a teremből, amely különös ibolyafénybe öltözött. A reverendás azután kijött, minden valószínűség szerint előkészítette a termet, amely most üresen állt. Tutika szíve a torkában dobogott, homlokát veríték borította el. – Moszt vagy szoha !- biztatta önmagát és még egyszer alaposan körbe nézett, azután villámgyorsan besurrant a titkok szobájának nyitott ajtaján

Nem sokat tétovázhatott, tudta, hogy perceken belül történni fog valami. De hová bújjon? Nem sok választása maradt. A szertartás szekrény alatt, alig negyven centiméter magas, üres tér állt szabadon, éppen egy kistermetű ember elrejtésére alkalmas, nagyokat szuszogva oda préselte be magát. Végül is, nagyon kényelmetlen, de hasznavehető rejtekhelyre talált. Azután már csak figyelt, minden érzékével szimatolt, és várta, hogy történjen valami. Nem sokáig kellett várakoznia, egyre erősödő különleges énekre lett figyelmes. Talán leginkább a középkori kolostorok gregorián énekére hasonlított, de annak drámaibb, feszítőbb, még misztikusabb változata. Nők énekeltek. Szebbnél szebb fiatal nők, akik egy-egy gyertyával a kezükben méltósággal lépkedtek, hosszú vérpiros selyem köntös borította testüket, finoman kirajzolva alakjukat. Közeledtek és aztán már be is léptek a titkos terembe, közvetlenül őket tizenkét férfi kísérte fekete csuklyás ruhában. Mikor mindannyian beérkeztek a terem közepén álló asztalhoz léptek, mindenki elfoglalta a helyét a férfiak közül, a nők pedig egyenként mögéjük álltak. Ekkor abbahagyták az éneklést. Rövid csend következett majd  az egyik fekete csuklyás, akinek  a mellén a Napkorong és a Hold stilizált formája virított megszólalt:

„Áldozatra jöttünk egybe és hogy ősi szerződésünk megújítsuk, szövetségben egymással” Tutika dermedten ismerte fel főnökének Budundinak a hangját, még feszültebben figyelt. Három kongatás hangzott el ekkor, a fiatal nők kiléptek selyemruháikból, szinte leejtették magukról és anyaszült meztelenül állva a karjaikat a férfiak vállára helyezték. Az egyik Hold szimbólumot pártáján viselő nő kivált közülük és megindult Tutika irányába, az alabástrom szekrényhez. Gyorsan közeledett.  Szegény kis ember remegni kezdett félelmében, rettegett a leleplezéstől, a feszültségtől pedig majdnem felnyögött, érezte, hogy most bélmozgása is beindult. – Úriszten cak fel ne fedezzenek, cak nehogy moszt kelljen szellentenem – rimánkodott magában. A nő lábai csak pár centiméterre álltak meg tőle, amikor hallotta, hogy kivesz valamit a szekrényből, aztán eltávolodott, visszament a helyére és egy aranyserleget tett az asztal közepére. Tutika megkönnyebbülten felsóhajtott, de a szelek kínzásától nem szabadult meg. Egyre jobban gyötörték. Mivel ez gyakorta előfordult nála, biztosnak látszó taktikát dolgozott ki ezeknek a baleseteknek a leplezésére.

– Azt teszem, amit mindig ilyenkor, egyik szeggem partját kisszé oldalra feszítem, hogy megakadályozzam a rezonanciát. Cak nehogy befosszak! De itt ezen a szűk helyen, ahol moccani is alig lehet, hogyan szikerülhet ez? Mindenestre reménykedett, másodlagos védelmi intézkedéseket hozott félelmében, a padlóra szorította az arcát, becsukta a szemét, az erőfeszítéstől összeráncolta homlokát. A szíve valósággal zakatolt már, amikor meghallotta, hogy a nők a falakról levett korbácsokkal ütemesen verni kezdik a csuklyások hátát. Némelyik férfi fájdalmában hangosan felnyögött az erőteljes csapásoktól. Mások némán tűrték az ütlegeket. Újra kinyitotta a szemét.

-Talán moszt megtehetném, szenki sze hallaná meg – vergődött Tutika. – Az egyik szegfelemet a szekrény aljához prészelve, megszabadulhatok ettől a szörnyű gáztól. De mi lesz, ha szagoszra szikeredik? Szemmi szem nyomná el azt.  Mit tegyek? Mit cináljak? – gyötrődött tovább magában. Aztán hirtelen néma csönd lett. A nők abbahagyták az ütlegelést és a korbácsokat visszatették a falra. Most némán figyeltek valamennyien. Budundi ünnepélyes esküre emelte a kezét, ájtatosan felnézett és mind a többiek is követték mozdulatát. Az aranyserleg felé nyújtották karjaikat. Valami érthetetlen szöveget mormoltak valamennyien. Eközben a nők az asztalhoz léptek és az ott heverő tőröket a magasba emelték. Ők is különös, nagyon ősinek tűnő szavakat mondogattak, némelyiket többször is elismételték.

– Jaj ez szörnyű! Cak le ne döfjenek valakit, vagy magukat! – sápadozott Tutika. Mindeközben érezte, hogy már csak hajszálnyira van a nagy durranástól. Verítékben úszott már az arca, úgy erőlködött, hogy a feszítő gázokat visszatartsa. Az óriási megkönnyebbülés lehetősége mégis nagy erővel csábította.

-A férfiak eközben egyként előre nyújtották jobb karjukat, a nők pedig a vékony pengékkel mindegyik karon apró, de viszonylag mély sebet vágtak, a kiserkenő vért az eskütevők a középre helyezett aranyserlegbe csorgatták. Budundi türelmesen várt, majd felemelte a vérrel telt kelyhet, miközben arcán megfeszültek az izmok, körbe kínálta, hogy abból mindenki igyon. Felemelő pillanat volt az már igaz, de ekkor történt meg az iszonyatos és örökké emlékezetes szentségtörés. Tutika nem bírván már magával, hatalmasat durrantott, a vérrel szerződők pedig meghökkenve, óhatatlanul egymást gyanúsítva keresni kezdték  tekintetükkel az elvetemült illetlenség elkövetőjét. Budundi ekkor már tudta ki volt az, mivel ő állt legközelebb az alabástromos szekrényhez és lefelé pillantva meglátta hű szolgája cipőtalpát. A csuklya védelme alatt és a félhomályban nem lehetett észrevenni, hogy az elnöknek vér száll a fejébe, szeme kidülled, iszonyatos haragra gerjed, és egész testében remegni kezd a dühtől.

-Ütött az utolszó órám! – gondolta Tutika. Várta a végzetét, de Budundi furcsamód visszafojtotta az indulatát. Úgy döntött, nem leplezi le Tutikát, megkönyörült neki, de észrevétlenül óriásit rúgott a törpe lábába, hogy az fájdalmában majdnem újból elfingotta magát, ám még csak pisszeni sem mert, és a lábfejét jóval beljebb húzta, érezte, hogy mennyire fáj.

-Lovagok folytassuk! – szólalt meg Budundi szenvtelenül és parancsolóan lezárva a kínos ügyet. És mivel a végbélszél szerencsére szagtalanra sikeredett, a szertartás is zavartalanul mehetett tovább.

 

Folytatása következik

 

 


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide