Hunujgária hajnala( XXVIII. részlet )

Fiktív regényem részletei az Orbán kormány utáni időkről. Amennyiben hagyjuk, akár ez is megtörténhet.

 

Nemzeti para-parádé

 

Az ujgurok betelepítése egyre inkább a kultúrára is mély hatással volt. A képzőművészeteket már uralni kezdte az új ultranacionalista irányzat, amely a nemzeti erőt és összetartást állította kifogyhatatlan témául. Az irodalom, a zeneművészet és a színházi előadások világa azonban még némi ellenállást tanúsított. Még valamelyest megőrizhették a kultúra, az önkifejezés és az alkotás szabadságát. Budundi azonban fokozatosan államosította azokat is, és rájuk húzta a sematizmus rabfátylát. Méltóan elődjéhez, igazi kultúrharcot vívott és annak megkezdett útját folytatva az irodalomból kiszorították a modern nyugati szellemű, szabadelvű műveket, és egy kézbe csoportosították a könyvkiadást is. Csak a kultúrát irányító pártemberek, a fanatikus főmuftik megszabta nemzeti gondolatot és a magyar életet, annak vaskézzel előszabályozott irányait ábrázolhatták és mutathatták be regényeikben az írók. A színházakban óriási állami támogatások hatására, olyan színműveket láthatott a közönség, amelyek a múlt század első felében uralták a színpadokat. Egyrészt a dicső történelmi múlt felidézése volt a cél, másrészt a középosztály és a szórakoztató polgári színház felújítása, melyet annak idején Herczeg Ferenc, Harsányi Zsolt, és Csathó Kálmán képviselt a legmarkánsabban műveiben. Ám az ehhez a vonalhoz igazodó új alkotásokat is várták és bőkezűen jutalmazták. Az ellenállás a kicsi belvárosi színházakban és pince színpadokon még egy ideig tartotta  magát. A kabaré műfaját is sikerült még néhány kiváló darabbal életben tartaniuk a legbátrabb rendezőknek. Ez azonban óriási kockázattal járt, a gondolatőrök mindenütt megfordultak, kifürkészték a legeldugottabb pinceszínházakat is, ahol csak nagyon kevés értő közönség gyűlt egybe. Budundi kedvence, Tutika ezerötszáz gondolatőrt alkalmazott, és ha kellett emberei lecsaptak a legváratlanabb pillanatokban is. Így történt ez az egyik XIII. kerületi apró színtársulatnál is, ahol éppen a sematizált, mintaként szolgáló magyar családot figurázták ki egy kabaré darabban:

Hölgyeim és Uraim! Kezdődjék a nemzeti para-parádé! – hangzott fel a kisméretű színpadon egy cilinderes, okulárét viselő, sétapálcát forgató narrátor szájából.

Azután megszólalt a négytagú kórus: Leszállt az este. Együtt a szent magyar család. Apa és anya, meg a három kisdiák. Apa pihen, lazít a nehéz munkanap után. Anya még gürizik. Vacsorát főz és mosogat, várja a vasalás.

Első jelenet, amelyben trónuson a szent család:

-Íme Apa, aki száz százalékig férfi. (Apa a fotelben elterpeszkedve a tévét bámulja, egyik kezében dobozos sör, a másikban hagymás chips.) Ő a ház ura. Vagyis inkább a ház hasa. Méltatlan vetélkedés folyik ugyanis Apa és Anya között. Anya, aki száz százalékig nő, a kilencedikben van, de Apa pocakja öt centiméterrel előbbre tör a cél felé. És immár győz, mert győznie kell, ott ül már a célegyenesben. Hajrá Apa! Te feketeöves utcai harcos! Apa is szurkol az istenadta, veszettül szurkol a magyar válogatottnak, hiszen ő az Apa, a családi béke morcos őre és motorja. Na, Apa tölts még egy kis hungaricumot!  Most barack pálinkát löttyint le a torkán, az élvezettől felhördülve. Lábánál két dobozos sör, az még ma bevetésre vár. Most már nincs, aki visszatartsa, készülhet Apa babérkoszorúja. – Böff ! – kicsit gyorsan kortyolta az APÁ-t, az Óvatos duhajt, Apa.

• Mindjárt kész a vacsi, addig kérsz még egy szendvicset drágám? – szólítja meg Apát Anya.
• Ne zavarj, gólhelyzet! A hülye, kihagyta. Jöjjön! – morogja a hasát simogatva Apa. Anya konyhába megy. Már nehezen jár, mindenórás. Alig fér a pocakjától a konyhaasztalhoz, de azért hősiesen szeli a kenyeret, hogy Apának elkészüljenek a szendvicsek. Közben dalra fakad: „ Nem bánom sorsom, mely körbeölel, mint a vágyak szigetét a tenger. Évek múltak, és jaj kialudt az a nagy szerelem, hogy bírom kérded, néha bizony sírnék, de csak a párnába lehet. Mert ő az ki elrabolta szívemet, ő ott benn, aki már nem törődik velem. Egy kedves szava sincsen hozzám. Nem ölel már úgy, mint régen, tüzesen. Gatyát mosok, teregetek, zoknit foltozok és közben: Anya hol vagy! Segíts a házinál! Anya, szólj a húgomra állandóan nyaggat! Anya adsz pénzt az új telómra! – sürget három gyerekem”.

Apa bentről kiállt. – Hol vagy Anya? Hol van a szendvicsem?

• Futok már, viszem már édesem! Lassan becammog a nappaliba egyik kezében a tányéron szendvicsek, a másikkal hasát fogja csendesen.
• Sót is ! – mordul Apa vészesen.
• Hozom már kedvesem. Odaadja a sót, visszamegy a konyhába és mosogat. Megint énekel :

„Álmaimat száműztem, mi maradt énnekem, egész nap a háztartás, meg a sok gyerekem. Vállaltuk, mert támogattak, kell a hazának a magyar gyerek, hát ezt mondta a nagy Harcos, de érzem megint fáj mindenem, megint jön a negyedik, most mi lesz velem? Istenem mi lesz most énvelem?  Megindulnak a szülési fájdalmak. Anya görcsösen meghajol. A nappaliból harsány ordítás: Gól! Gól ! Gól! Győzelem!

Anya betámolyog a nappaliba. – Azt hiszem elment a vizem!  Apa torkaszakadtából ordít. – Bejutottunk! Végre! Hajrá magyarok! Hajrá bajnokcsapat!

• Menni kéne drágám, mondom, elfojt a vizem!
• Mi? – kérdi Apa. Hát már egy perc nyugalmam sincsen? Egész nap keccsölök, most meg egy csöpp szórakozásom sincsen.
• Anya: Menni kell a kórházba. Jön a gyerek!
• Várj vele egy kicsit. Hát még a meccs végét se nézhetem?
• Jézusom, de már itt a feje!
• Apa: Na, induljunk! Gyere. (Most megszólal a legnagyobbik gyerek)
• De hát ittál Apa! Így nem vezethetsz. És ha…
• Nem hallgatsz el kölyök! Most, kuss a neved!

Megszólal újból a kórus: Hunujgáriában a szabadság: szolgaság. A háború: béke. A tudatlanság: erő. Kétszer kettő pedig mindig öt!

A kórus végszavára érkeztek meg a gondolatőrök és betörtek az apró színházba. Az iménti jelenet félbeszakadt, minden szereplő riadtan és kérdően figyelt a betolakodókra. Civilek voltak, de mindegyikük jobb karján szalag, jól látható felirattal: „Nemzeti gondolatőrség”

• Maguk le vannak tartóztatva – sziszegte a vezetőjük, barna, vékony arcú középkorú férfi.
• És milyen alapon, ha kérdezhetem? – állt elébe a színház igazgatója, aki éppen az Apát alakította az imént.
• Még kérdi? – ordította arcába a karszalagos. Az őrszobán majd felvilágosítják magukat. – Mindenkit bevinni, a nézőket is ! – rendelkezett.
• Mégis micsoda eljárás ez? – állt most közéjük az egyik néző.
• Hát maga meg ki a csuda? – fölényeskedett a parancsnok.
• Abházi Botond író, én szereztem ezt a kis művet.
• Hát maga műnek meri nevezni ezt a szennyet, ezt a nemzet és családgyalázó okádékot ? Maga duplán felelni fog. Érti? Nemzetellenes és lázító fércmű. Örülhet, ha két év börtönnel megússza.
• A Nemzeti parádé mesterkomédia, bravúros humorú, szellemesen éleslátó, pestiesen gúnyos darab – szólalt meg védelmezően valaki a háttérből.
• Ki merészeli? Ki az? Fogják el azonnal ! – ordította paprikavörös arccal a vezető. És akkor 12 szereplőt és 20 nézőt bekísértek az őrszobára. Ez volt az első nyílt és erőszakos beavatkozás egy színmű előadásába, amit a következő hetekben tucat számra követtek a továbbiak. „Inter arma silent Musae” – idézték a műértő, kifinomult lelkek. És valóban a kultúrharc rövidesen eldőlt. Hunujgáriában a múzsák egy időre mély csendbe burkolóztak.

 

Folytatása következik

hozzászólások lezárva.