2021
29
01

Hunujgária hajnala (XXXI. részlet)

Fiktív regényem részletei az Orbán kormány utáni időkről. Amennyiben hagyjuk, akár ez is megtörténhet.

                                                                          

                                                                        Epilógus

 

Peter hu Van halála után évekkel, fia Ábel hu Van elbeszélése arról, mi történt az ujgurok betelepítése után. Ezzel az utolsó fejezettel befejezem a Hunujgária hajnala című könyvem részleteinek közlését. Aki  kíváncsi mind a 31 részletre folyamatosan végig olvashatja az Europali blogoldalain visszamenőleg is.

 

Mire ifjúemberré cseperedtem, új országunk bekerülhetett volna akár a Guinness Rekordok könyvébe is. Alig másfél évtized alatt, minden újabb és újabb esztendővel, 4-5 százalékkal növelte a GDP-jét és a folyamatosan emelkedő lélekszámmal, gyorsan megoldódott a foglalkoztatottság kérdése is. A munkanélküliség elenyésző volt az országban, ellenben egyre több hatalmas beruházás, építkezési láz jellemezte a rohamosan fejlődő gazdaságot. Az emberek életszínvonala a svájci átlaghoz közelített. Hunujgáriát csoda országként kezdték emlegetni külföldön. A rokonnép, új vallást, új szokásokat és hagyományokat hozott magával. Meghonosította az iszlám egy sajátos, nem túl szigorú fajtáját. A magyar tájakon, a magyar városokban és falvakban itt-ott mecsetek épültek a templomok mellé, de egy-két évtized elmúltával ez már senkit sem zavart. Nem maradt többé tabu a többnejűség sem. Budundi furfanggal azt is elfogadtatta az emberekkel, hogy nincs ellentétben a kereszténység egynejűsége a muszlim hitű ujgurok többnejűségével. Na persze ennek az életbeléptetéséhez az Alaptörvény módosításra is szükség volt, de ennek az elnök országában amúgy is komoly hagyományai voltak már. A magyarországi keresztyén és keresztény egyházak lázadoztak, felemelték hangjukat a változások miatt, de a rengeteg anyagi támogatás, amit számukra juttatott az állam, türelemre és elfogadásra intette őket. A hitetlenek pedig nem is titkolták elégedettségüket, közülük sokan bolondok lettek volna, ha ki nem használják az új lehetőséget, hiszen ők is vágytak arra, hogy immár a törvény által is támogatva, kettő vagy még több nővel osszák meg az ágyukat. Így számos családban a legidősebb asszony lett a gondoskodó, szervező és összetartó anyamodell, míg a fiatalasszonyokra a férfi nemi vágyak csillapításának, és a nagyon kívánatos szüléseknek feladata hárult.

Az ujgur férfiaknak nem kellett semmin sem változtatniuk, élhettek régi hagyományaik alapján, hat vagy akár tíz gyermekes családokban, több asszonnyal is. Magyarországon senki sem korlátozta a szaporodásukat, senki nem avatkozott bele az életükbe, nem akadályozták a nők gyermekvállalását, erőszakos fogamzásgátlással, vagy művi abortusszal, mint hajdanán szülőföldjükön, a kínai Hszincsiangban. A vérfrissítésnek köszönhetően a gyerekek meg sorra jöttek, így egy csapásra meglódult a születési ráta száma. Ebben az európai államok között az első helyet vívta ki magának Hunujgária. Így lett a valamikori nyugdíjasok országából a fiatalok állama, két évtized alatt alig tíz millióból 17 millió lakossal. Ekkorra már mindenki elfelejtette Budundi elnök elődjének egykor sokat idézett mondatait: „Nekünk magyar gyerekek kellenek, nem migránsgyerekek, mi nem hiszünk a népcsoportok békés egymás mellett élésében, Magyarország a magyaroké” Az új szólam pedig immár így hangzott: Hunujgária a hunujguroké. És ezzel úgy tűnt egy csapásra minden meg is oldódott.

De vajon mi lett az évtizedek múltával megvénült Budundi elnökkel? Erre volt kíváncsi Johann Maultuschek, a Földkerekség Golfpályáinak Fűnyírói Egyesület elnöke. Mivel jómagam apám érdemeinek elismeréseként egy luxus körülményeket biztosító idősek otthonának igazgatója lettem, pontosan tudom, hogy Budundi elnök sorsa miként alakult, hiszen intézményünk lakói közé fogadhattuk őt. Maultuschek úr egy nagyobb létszámú delegációval látogatta meg a Tiszteletbeliek Otthonát, amelynek, mint említettem én voltam az igazgatója.

Érdeklődésére tájékoztattam arról, hogy Adolf Budundi exelnök éppen tegnap ünnepelte 92. születésnapját. Ebből az alkalomból a legmagasabb kormánykitüntetésben részesült, megkapta a Hunujgária Magna Birodalma alapítójának gyémántcsillaggal ékesített karszalagját.

– Szeretné látni az elnököt? – kérdeztem a magasrangú vendégtől.  Ennek semmi akadálya, mert az elméje friss, mint a tavaszi zápor, a memóriája pontos, mint a Schaffhausen óra, fizikuma is szinte a régi, naponta megcsinál 101 fejkörzést, és 1001 ujjhajlítást. Most éppen a Magyar- Polinéz Gyepvilágszövetség létrehozásán ügyködik.

– Elnök Úr!

– Igen! Szólítottak uraim? – jött be katonás léptekkel maga Budundi exelnök, a fején huszárcsákóval, a nyakában egy kopott réztrombitával, ezüstgombos fekete öltönyben. És vajon ki kísérte őt? Természetesen a mindent és mindenkit túlélő Tutika. Ő is katonai díszöltönyben, díszsisakban masírozott, bár kicsit már öregecskén húzta maga után apró lábait, de a töretlen hűséggel menetelt, amivel urát és parancsolóját egy életen át kiszolgálta.

– Budundi elnök, mondana néhány szót a világszövetségről, amin éppen dolgozik. Maultuschek úr, magasrangú vendégünk ez iránt érdeklődik. Ő a Földkerekség Golfpályáinak Fűnyírói Egyesület elnöke.

– Igazán? Ennek nagyon örülök, mert éppen azon ügyködünk polinéz barátaimmal, hogy borsot törjünk a brüsszeli fanyírók alapítványának orra alá. A magyar és ujgur emberek újabb ezeréves birodalmának védelmét várom ettől. Ugyanis a fanyírók a lehulló ágakkal megrongálják a gyepvilágszövetség területeit. Tízezer óriásplakát kihelyezését tervezzük az országban „Védd meg a hunujgurok álmát. Sose bízz a brüsszeli fanyírókban!” felirattal.

– Elnök úr, örömmel tapasztalom, hogy ön semmit sem változott, a magyar és immár ujgur emberek érdekeit védi utolsó leheletéig – mondta elismerően Maultuschek, és bizalmasan megveregette a vénember hátát.

– Hajrá Hunujgária!! Hajrá hunujgorok! – rikkantott erre az agg Budundi, és minden erejét összeszedve megfújta a nyakában függő réztrombitát. Tü-tü-tü-zengett a trombitahang több termen át. A lelkesedésből Tutika sem akart kimaradni, egy dobot kezdett verni nagy odaadással, így vonultak ki, és vonultak be a  matuzsálemek  a történelem olykor elkeserítő, olykor fényes lapjaira.

 

   – Vége –

 

 

A kép illusztráció: Pierrot és Harlequin Paul Cezanne festménye

 

 

 

 

 

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d bloggers like this: