Jókai pohara
Talán a lényeg látásától fosztotta meg magát leginkább a mai idők embere. Az információk viharában, ránk zúdulnak a hírek, a történések, a változások percenkénti esőzuhatagai és jégtörmelékei. Meg sem kérdezzük mi a fontos számunkra, gyors fogyasztói vagyunk mindennek. Aztán hát mi marad a gondolatainkban és mit raktározunk el tanulságként, megfontolandó összefüggésként az már kétséges. A tanulásnál is ez a baj. Az irodalom és a világirodalom megismerésénél is ez az aggasztó kihívás. Talán ezért javasolják az oktatás legkiválóbb szakemberei, hogy például vegyük le a kötelező olvasmányok listájáról Jókait ,vagy a Bánk Bánt. Nehéz kimondani, de a diákok utálják ezeket a nehezen olvasható műveket, márpedig mi értelme tanítani azt, ami úgysem okoz értelmi és érzelmi azonosulást, nem ad élményt, netán katarzist, de még csak szórakozást sem egy mai diáknak. Zseninek kell lennie annak a magyar tanárnak, aki érdekessé tudja varázsolni a Csongor és Tündét, a Hamletet, vagy a Homéroszt. De a sort folytathatnám. Persze tudjuk, hogyha egyáltalán olvasnak a fiatalok, akkor A Szent Johanna gimit olvassák, a Trónok harcát, ami nagyon népszerű. Mások az Éhezők viadalát forgatják, akad aki A katedrálist, Adrien Mole titkos naplóját és persze Harry Pottert. De Jókait??? Nos hát hová tegyük Jókait? A komáromi író fejedelmet, akinek a hatása nem csupán irodalmi, de nagyon történelmi is. Nagyon magyar és nagyon örökérvényű. Kétségtelen a megoldás lehetőségét az irodalom legképzettebb és letapasztaltabb tanárainak kell megtalálniuk. Bőven kísérletezgetnek is, például jellemtérképet készíttetnek, színpadi szereplőket alakíttatnak, jeleneteket adnak elő. Csupán részleteket dolgoznak fel kiscsoportokban. Azonban úgy tűnik mindez csekély eredményekkel jár. Csak egy nagyon kis létszámú, irodalomra szuperérzékeny réteget érhetnek el. De mi lehet a baj? Az információ áradat hadüzenete nem lehet elég magyarázat az olvasás válságára. A minap egy másik nagy írónk Márai Sándor könyvét olvastam, a Föld, föld!..-et. Ő írta le, hogy a második világháború borzalmai után, amikor a nyugati kultúra megroppant valami nagy törést szenvedett az irodalom is. “Könyv egyre több áradt a könyvgyárakból, az írók egyre többet és többet , akkordba írtak, új műfajok valósultak meg: a posztumusz levélipar, életrajz-sztahanovizmus virágzott. De a Könyvben egyre kevesebben hittek…És hit nélkül nincsen irodalom”. Mint ahogy hit nélkül nincsen értelme semminek. És ehhez még hozzá fűzhetném, hogy a könyveknek választ kellene adniuk az élet nagy kérdéseire. De a válaszokat ma már hiába is várjuk? Egy bizonyos, ha nagyon nehezen is olvasható, ha soronként és a lényeget kiszűrve kell megküzdenünk napjainkban egy -egy Jókai könyvvel, azért Jókai még nagymértékű Válaszadónak bizonyult az ő korában. És vajon még napjainkban is az lenne? Szerintem nagy bizonyossággal, igen. (A fényképen Jókai pohara.)