2017
23
10

Kossuth-díjas zaklatók

Sok hír jelenik meg mostanában a szexuális zaklatásokról. Nagyon durva dolgok kerülnek szóba, hogy X és Y rendező miként teperte le a színésznövendékeket és kényszerítette őket orális kielégítésre, és mi egy másra. Hát nem tudom nagyon rossz irányba, mocskos irányba mentek a dolgok. Jómagam emlékszem a hetvenes évek elejére, amikor olasz fiúk hódították el tőlünk a legcsinosabb magyar lányokat. Nem voltak erőszakosak, sőt kedvesek és vidámak, jó modorúak voltak, tanulhattunk volna tőlük, de inkább irigykedtünk rájuk.Tizenhat évesen a balatonföldvári Keringő diszkóban kóstoltunk bele először a Nagy Élet csábító finomságaiba. Akkoriban futott óriási slágerként a Les Humphries Singers Mexico című dala. Emlékszem akkor is éppen azt játszották, mi pedig Bandi barátommal azt hazudtuk a bulihely bejáratánál, hogy elmúltunk tizennyolcak. Hát valami csoda folytán beengedtek. És ott benn a paradicsom várt bennünket. Miniszoknyás, finom illatú és kiválóan kozmetikázott csajok táncoltak a villódzó fényekben. Odacsapódtunk kettőhöz és ők nem voltak cseppet sem elutasítóak. Fél órát ránk is szenteltek az életükből, ami fantáziánkat és vágyainkat alaposan felkorbácsolta. Aztán elnéző mosoly mellett hirtelen búcsút vettek tőlünk. Kilibbentek a diszkó elé, ahol a szép augusztusi éjszakán egy nyitott hófehér Alfa Rómeóban, Giovanni várta őket. Igen a férfi nevére emlékszem, a lányokéra már nem. Micsoda csalódás, az első igazi, amit azután sorozatban, a minden hímnemű lény életében sokszor előjövő, többi is követett. A méregtől és a megaláztatástól majdnem szétpukkantunk. Persze nekünk alig futotta a diszkó belépőre is.  Így hát semmit sem rendeltünk a két csinibabának, magunk sem ihattunk a bárpulton csillogó és még akkor többnyire ismeretlen nyugati italmárkákból. Lehet, hogy az üzemeltetők  itt sem tartották volna be a korhatárt! Sokáig vigasztalhatatlanok voltunk, miután  a manöken alkatú szőke és a barna szépség, finoman, de határozottan kiadta utunkat és nekünk csak az ábránd maradt, hogy majd egyszer mi is ilyen járgánnyal villogunk, és akkor hozzánk is beülnek a lányok.

Később sokat elgondolkodtam az akkori digózás jelenségén. Odáig jutottam, hogy kezdtem megérteni a kádári szocializmus szürke világából menekülni vágyó lányainkat. Hiszen nem csupán éjjeli pillangók buktak a nápolyi , római és livornói fiúkra. A szabadabb, és jobb világra, az édes életre egészen komoly nő kortársaink is ácsingóztak. Az olasz pasik egy másik kultúra üzenetét hozták, és valljuk be őszintén romantikát is nyújtottak. A híres világszámokkal, mint például  Piange il telefono , Volare , Una lacrima sul viso ,La lontananza már elhúzták a mézesmadzagot…Hát igen a szocializmusról sok mindent leírtak már, csak azt nem, hogy romantikus volt. Persze azt is sejtettük, hogy a digók alaposan megjátsszák magukat, és legtöbbjük, egyáltalán nincsen úgy elengedve anyagilag, mint ahogyan  a rongyot rázták. Mégis valahol tetszett, ahogy bolondítják a magyar nőket, kedvesek, vidámak és közvetlenek voltak. Tudtuk azt is, hogy sokszor becsapták az itáliai nászban és házasságkötésben reménykedő hölgyeket, faképnél hagyták az elcsábítottakat, de a szerényebb körülmények között élő lányoknak már az is nagy öröm volt, ha legalább udvaroltak nekik, olyan másképpen, olyan andalítóan, olyan belemenősen az itáliai fiúk, akik elegáns csipkeinget, divatos napszemüveget viseltek. A  bajusz és az ápolt barkó pedig csak még jobban felcsigázta az érdeklődést a szívtiprók iránt. Mi tagadás értettek a divathoz, nagyon jól öltözöttek voltak, legalábbis hozzánk képest, akik csak kész vagyonokért juthattunk hozzá egy márkás farmerhez, vagy valódi  nyugati bőrcipőhöz.

Szóval nem értem miért vadult el ennyire a világ. Botrányokról írnak, amikor pénzzel és hatalommal élnek vissza közismert személyiségek és sztárok. És félnek azok, akiket megsebeztek, megaláztak egy életre lelkük mélyéig. Vajon hány fiatal nő alapozhatta meg így a karrierjét  engedve az erőszaknak, engedve a piszkos és alantas ajánlatnak. És hány utasíthatta vissza azt. A digózás időszakára én már nem csupán nosztalgiázva gondolok, hanem annak könnyedsége és játszisága is eszemben jár. Sötét foltjai ellenére is,  mennyire más volt annak a kultúrája. Volt abban valami eredeti, nem durva és mocskos, lélektelen, mint a mai becstelen, zaklató kéjvadászat.

Fotó: quiltessentials.me


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide