2017
30
09

Lásd meg a szeretetet könnyeikben

Japánban 75 ezer száz év feletti ember él. Gyanítom, hogy nem csupán az egészséges táplálkozás és a kiváló orvosi ellátás miatt ilyen magas a számuk. A szigetországban hagyománya van az öregek tiszteletének. És ez valós tisztelet, nem a mamikázó, bácsikázó, lesajnáló közösségi fogadtatás, ami sajnos egyre inkább jellemző ránk is. Arról nem is beszélve, ha az idős embert kihasználják, megalázzák és bántják, esetleg nyomorékká verik, mint arról számos bűnügyi híradásban megjelenik napjainkban. Megfigyeltem a hajlott hátú, őszhajú, esetlen járású emberek szemében mindig könny csillog, mintha örökösen sírnának. Magukat sajnálják, az elmúló életet, vagy éppen bennünket, akik még jó iramban húzzuk az igát? Vagy egyszerűen csak gyenge már a szemük? Nem tudom. De azt tudom hatvan felett már többet néz befelé az ember, jobban kezdi érteni önmagát a világban, és a világot önmagában.Tiszteljük ezért is az időseket világnapjukon!Eljött annak is az ideje, hogy valahogy másként bánjunk az idősekkel. Ha végig megyek a Várkerületen mindig felkapom a fejem, ha lassan botorkáló, cammogó, vagy önmagát szinte vonszoló öregembert látok. Mindig arra gondolok, tudjuk-e ki ez az ember? Milyen élet áll mögötte? Mi rakódott le vállaira a hosszú évek koptató iramában? Milyen éles ellentétben áll a legújabb divat szerint öltözködő korzózókkal vagy a dolgukra igyekvő fiatalokkal, nyüzsgő vásárlókkal. A járdákon bicikliző és gördeszkázó harsány kamaszokkal. Az utcai fülsiketítő zajjal, fékcsikorgással, a légkalapács dübörgésével, a mentőautó szirénájának vijjogásával. Sok a durvaság, a tolakodás, a nyugtalan versengés. A féktelen tempó. Az öregek meg csak dülöngélnek, mint a szürke galambok, gyűrött táskájukban visznek valamit lehajtott fejjel, fáj mindenük, de talán a legjobban szívük, mert már észre sem veszik őket. Már nem számítanak figyelemre méltó tényezőnek. – Pedig amikor én még! – gondolják ők titokban, aztán keserűen, lemondóan magukban legyintenek és apró könnycsepp csillog szemükben.

Mégis szükség van rájuk, ha az unokára vigyázni kell, ha zsebpénzre van szüksége a kiskamasznak, ha kölcsönfelvételnél kezeskedhetnek, ha van dugipénzük a párnában, ami mindig jól jöhet a kiadások támogatására. Ilyenkor megint fontosak és ilyenkor a büszkeség megdobogtatja fáradt szívüket. -Köszönjük Mama!Köszönjük Papa! -mondjuk mindannyiszor és megszorítjuk a ráncok barázdálta kezet, puszit nyomunk a remegő arcra, melyet ritka ősz haj borít. -De jól nézel ki !- hálálkodunk, pedig már látjuk a befejezést, ami titokban ott készülődik a nagyi és a papa feje fölött. És félünk a gondolattól is, mi lesz ha ágynak dől, ha gyógyíthatatlan beteggé rombolja a múló idő? Mi lesz akkor, ha ápolni kell? Ne adj Isten, tisztába kell tenni. Óvni kell aszott testét a felfekvésektől. Mosni kell rá és etetni. És végül ha megjelenik nála a Halál Angyala,  ki áll majd az ágyánál, és ki várja ki türelemmel, amíg a szenvedő test megadja magát?

A legtöbben, bármennyire is elszomorító a gondolat, egy kórházi ágyon végezzük majd. Jobbik esetben ott lesznek velünk a szeretteink. Fogják a kezünket és megsimogatják arcunkat, mert miként megszületni, meghalni sem könnyű. Talán még akkor is, amikor átlépünk a másik világba, ott lesz valaki, aki vigasztal és megnyugtat bennünket. Útravalóul melegséggel tölti fel lelkünket. De sajnos ki kell ábrándítanunk mindenkit. A tízből legalább a háromnegyede magányosan hal meg. És az elfekvő rideg fényű lámpájától, a kórházi asztalkán elhelyezett családi fényképektől, -melyekről, felnőtt gyermekeink, az unokák és a hozzátartozók mosolyognak ránk-, az utolsó pár narancstól,  és az utoljára elkortyolt tea vagy üdítő poharunkban álló maradékától vehetünk csak búcsút. És még felcsillan szemünkben a könny, amellyel talán magunkat siratjuk, vagy éppen hozzátartozóinkat, szeretteinket, akik nem jöttek el hozzánk az utolsó óránkban. Aztán majd eljönnek a születésnapkor, Halottak Napján, karácsonykor. Szinte mozdulni sem lehet a sok látogatótól, a temető környéke pedig zsúfolásig megtelik az autókkal. A tülekedésben rendőröknek kell irányítania a forgalmat. Minden évben még sokáig jönnek és ezreket költenek koszorúra, virágokra, mécsesekre. Eljönnek, amíg emlékeznek…

 

 


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide