Mithras a fény oltára

1985 karácsonyán a soproni Magas-bérc felé törtettem, de mint soproni újságírónak hiába volt piros sávos határsáv engedélyem, nem engedtek fel a határőrök a magaslat közelébe. Igen a karácsonyok nekem a próbatételek, mert akkor a lélek tótágast áll bennem, nyugtalanná válok és mindig kereső útra indulok. Ha pedig kutatok és keresek, akkor nekem a leginkább a versek adnak biztatást a pusztulás kiúttalanságát látva.

Ugyanebben az évben amikor megpróbáltam a Magas bércre feljutni, a Mithras- szentélyt is felkerestem. Oda már felkészültem, engedélyt kértem és kíséretet kaptam a nagy napra. Géppisztolyokkal kísértek, csőre töltött fegyverrel, mert a szentély alig 50 méterre fekszik Ausztria tényleges (éles) határától. Amit láttam attól elborzadtam és másnap meg is írtam: “Ottjártamkor még felismerhető volt az istenség alakja. A leomló kődarabok azonban már azt jelezték, búcsúzik ettől a világtól. Lassan egybeolvad a sziklatömbbel, amelyből vétetett. És ez úgy tűnik senkinek a szívét nem fájdítja, senkinek a lelkiismeretét nem borzolja. Senki sem kiált felháborodva: elég, ne hagyjuk elpusztulni, tegyünk valamit érte! Gondoljuk csak meg mi történne ha mondjuk Michelangelo Dávidja egy napon eltűnne fehér márvány talapzatáról, vagy Leonardo Mona Lisája egyszerűen elolvadna. Úgy mint Edgar E. Poe egyik rémtörténetének főszereplője, aki felszívódott a falban. ( Több, mint fél évtizedet még várni kellett az ókori szentély megmentésére, a rendszerváltás idején, az utolsó pillanatban sikerült tökéletesen helyrehozni !)

A karácsony szelleme mindig belém hatol, felkavar, olyan érzelmeket gyújthat meg bennem, mint a költői lelkekben. Talán így történhetett ez azokkal a soproniakkal is, akik tollat fogtak kezükbe és ostromra indultak a szabad szó jegyében, a soproni Parnasszus elfoglalására. Őket buzdították a nagy elődök Becht Rezső, Sarkady Sándor és Kerék Imre. Milyen szépen hangzik ma is, Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Majdnem mindannyiukat megismertem, olvastam, olvasom verseiket, ha tisztulni akarok a hétköznapok sötét hordalékától. Írtam róluk. Vágási Imrét, Cs.Németh Andrást és Ízes Mihályt, az alapítókat, csak tisztelhettem. Az új táborral, a “dühöset, tisztát, igazat” írni akarókkal, már szorosabb kapcsolatba kerültem, Büki Attila, Bugyi Sándor, Bősze Balázs, Schneider Lipót, Huszár László, Zentai László, Zsirai László, Kövesi György( velük összefüggésben Hegyi Ferenc, Rakoszky Zsuzsa, Turcsi Imre, Vaderna József, Winkler András) neve fémjelezte ezt a különös társaságot, akiket még megfigyelt az akkori hatalom, és még büntette is őket gyakorta. Sarkady Sándort azonban már nem merték azokban az években háttérbe szorítani, túlságosan ismert volt a neve, túlságosan nagy értékeket tett le az asztalra, ő tudta védelmébe venni a “fiatalokat” és védőfalat emelt számukra a Soproni Írók Antológiájával, majd 1978-tól megjelentette a Soproni Füzeteket, publikálási lehetőséget nyitva a számukra. Ezek a dühös kollégisták azonban még ennél is többre adták magukat, a maguk útjára léptek és az “Emlékek kőligete” majd a “Mozduló repedések” című antológiákkal , tágítani kezdték a soproni irodalom köreit. Jómagam ezekben az években tudósítottam a művészeti kollégiumról, sokszor kiragadtam ebből egynéhány szerzőt is. Hiszen sokukat jól ismertem. A költőkkel találkozni olyan volt, mint maga a szellemi próbatétel, melynek leginkább mindig karácsony küszöbén és az ünnepek alatt éreztem késztető erejét. Sajnos közülük sokan eltávoztak, megszakadt alkotói életútjuk, de fennmaradtak verseik, ma talán még többet mondanak mint egykor. Most nincsen már meg az az egység, amely széppé és tisztává tette harcukat. Szétfolyt az időben lelkesedésük és változtatni akarásuk sorsforgató lírája. Talán túl sokat akartak. Talán túlságosan egyedi utakat választottak, vagy egyszerűen elsodorta őket a küzdelem, amit önmagukkal is meg kellett vívniuk.

Ha negyven év múltán most megint nekiveselkednék a Magas- bércnek, ma már senki és semmi nem tartana vissza, talán csak gyengülő lábizmaim. De menni akarok, mert találkozni szeretnék a nyolcvanas évek irodalmi képviselőivel, látni szeretném a holt költők és a még élők fénylő szellemét, akik szelet vetettek a múltban, olyan szelet ami hosszú időkig felkavarja a bércet körbe ölelő fák koronáját.És felkavarja a mélyben fekvő öreg város köveinek porát is. Sopron, ne felejtsd el soha költő fiaidat! Olvasd őket kérve, kérlek! Olvasd a széthúzásban, az értékvesztésben, az önzés és a hanyatlás óráiban, mert ők mindig a feltámadást hordozták szívük mélyében és azt írták rá címeredre, amelynek az élet sodrában is örökre fenn kell maradnia.

(Visszaemlékezésem megírásakor Kovács József László irodalomtörténész és esztéta jegyzeteiből is merítettem.)