2018
26
08

Nemzeti minimum

Utazunk, nyaralunk. Ki pénze és családi büdzséje alapján. Sokan közelebbi vagy messzibb országokba is eljuthatnak. Most pedig már a nyár végéhez közeledve feldolgozzák élményeiket. Ott ahol járnak elsősorban magyarként és nem európaiként képviselik országunkat. Valamiféle küldetést is visznek magukkal és hoznak is haza valamit a meglátogatott ország kultúrájából.Itthon meg a nyaralásból visszatérve, nézem az egyik kormányhoz nagyon közeli tévéműsort, ahol történészek és politológusok epedeznek a nemzeti minimumért. Ami szerintük azt jelentené, hogy a hazaszeretet és szabadságszeretet jegyében végre szűnjék meg a kettéosztottság és a gyűlölködés kicsi országunkban. De mikor is volt egyáltalán igazi egység nemzetünk történetében? Azt hiszem az 1956-os forradalom napjaiban. A súlyos harcok, a nélkülözés, éhezés ellenére a forradalom és a szabadságharc a világon és a világtörténelemben sehol nem tapasztalt erkölcsi magasságba emelte a magyar nemzet egészét! Kirakatok fosztogatására még a szétlőtt, szétbombázott ékszerüzletekben sem került sor! A világ minden részében, ahol forradalmak törtek ki, azonnal elkezdődött a fosztogatás, a rablás, az erőszak, a gyilkosságok sorozata. Magyarországon minderre nem került sor! A forradalmi harcoknak ezen egyedülálló tisztasága korábban teljesen ismeretlen jelenség volt.

Talán ezért szólaltak meg a legnagyobb írók, tudósok, művészek és politikusok kalapot emelve a magyar nép áldozata előtt:  Albert Camus szerint “A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben”. John F. Kennedy pedig így méltatta a forradalmat: “1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és szabad nemzetek krónikáiban, a lelkiismeret és a diadal napja volt. ” Folytathatnánk még a legmarkánsabb vélemények felsorolását.

Amiről a világ minden részén áradoztak és csodának nevezték, az tehát nem nemzeti minimum, de egyenesen nemzeti maximum volt. Hatvankét év telt el azóta és mi lassan már oda soroljuk ezt a nemzeti ünnepünket is a többi közé. Kötelességszerű megemlékezéssé. Pedig ha külföldön a legnagyobb méltósággal éltették, szobrokat állítottak fel és utcák, terek százait nevezték el a hősök emlékére a kanadai Vancouvertől az ausztráliai Melbourne-ig, akkor ötvenhatra nekünk végképp örök dicsőségünk és nemzeti egységünk példájaként kellene tekintenünk. Azoknak a napoknak emlékét nem szabad elhalványítanunk egy pillanatra sem, nem lehet kipipálandó naptári ünnepként kezelnünk. Ötvenhatnak ott kell izzania a lelkünkben. Mert ha nem így történik, akkor a nemzeti minimumot is hiába keressük.

Utazunk, nyaralunk és külföldön sokan észrevehetik a turista áradatban, a színesen, vidáman kavargó világban itt is, ott is emléktáblákkal, emlékhelyekkel találkozhatnak. Így van ez Máltán a Valettán, és a csodálatos Capriban is, meg számtalan helyen, ahol a világ minden részéből érkezett idegenek láthatják az ötvenhatosoknak emelt táblákat. Persze kinek van kedve felidézni a szovjet tankokat Molotov-koktéllal levegőbe röpítő pesti srácokat, a 200 ezer fős, állig felfegyverzett szovjet hadsereggel szembeszálló gyerekeket, fiatal lányokat, magyar katonákat. A hideg, ködös novemberi napokba burkolózó, lángoló Budapestet, éppen ezeken a paradicsomi üdülőhelyeken. Pedig ha másnak nem, nekünk itthon és/ vagy más országban járva, meg kell tennünk azt, mert ebből a csodálatos nemzeti egységből építkezhetünk csak. Csak ennek a szelleméből táplálkozva szűnhet meg a kettéosztottság és a gyűlölködés hazánkban. Ennek örök üzenetét vihetjük magunkkal magyarként a világ minden részébe, hogy büszke és méltó európaiként nézhessenek ránk napjainkban is.

 

Fotó: Capri fő terén őrzi a magyar mártírok emlékét


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide