Ókút

“Mélységes mély a múltnak kútja”- írta le Thomas Mann ezt a hátborzongatóan szép mondatot. Most én is a múlt varázsában kutakodom. Régi családi fényképeket nézegetek. Nagyon régieket, amelyek még a 19.század utolsó éveiben készültek. Szinte ,milliméterről milliméterre tapogatom végig tekintetemmel a régi míves ruhákat. A férfiét és a nőét akikről nem tudom kik is lehettek. Kilencéves forma kisfiút fognak közre. A gyermek anyja vállán nyugtatja a kezét és a férfi mintha valamiféle tengerész öltönyben büszkélkedne, arcán halvány mosollyal ül. Pödrött bajusza tekintélyt ad nézésének. Nője és ő ülnek, a fiúcska pedig áll. A hölgy egész fiatal, finom arcú, nyakában a csipke gallér felett kettős gyöngysor. Arca szinte kifejezéstelen, mégis valamiféle kedvességet, fiatalos bájt sugall. Kik lehetnek ők? Nem tudok rájönni. Nagyon régen készült ez a műtermi kép Bécsben Victor Tschipani fotószalonjában. Lám a fotóművész neve fennmaradt, de hol van már ő is testi valóságában? A megdermedt, időt, a pillanatot ragadta meg és így hát négyszereplőssé tette remekművét. Nem raktam fel a fényképet. Szándékosan cselekedtem így, hogy amint kiderül kik is voltak ők, akkor megjelenítem. Helyettük a múlt egyik kútját mutatom meg. Kevés maradt meg belőlük, ez is itt közel százéves. Ókút ez is a javából, olyan mint kedvenc Írónőmé Szabó Magdáé. Szerettem volna a mélyére nézni, de lefedték. Bizonyosan nagyon mély lehet, mert dombtetőre fúrták meg. “Én nem rettegtem az ókúttól, hanem vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb élmény aligha lehet a lassú süllyedésnél, a látható kutak varázsa is vonzott, hát még az ilyen láthatatlané, amelynek bármi lehet a fenekén. Bármi, esetleg önmagam, én állok odalenn, a törpekirály aranyrudat kalapál, én meg ránevetek saját magamra” – írta híres regényében Szabó Magda. Én nem jutottam ilyen messzire a képzeletemben. Hiszen ennek a kútnak a történetét jól ismerem: 1928 -ban egy lövői gazda, bizonyos Kolics Lajos fúratta szőlősének végébe. Annak a kápolnának a közelébe, amit egy látomás emlékére építtetett, mert 1898. szeptember 9-én a falu Szent Háromság szobra égő csipkebokorként jelent meg előtte, benne a Kármelhegyi Boldogasszonnyal, vagyis Szűz Máriával. Így lett az elkészült kápolnából búcsújáróhely. De az oda érkezőknek víz is kellett, inniuk is kellett, hiszen innentől a falu elég messze fekszik. Ám ki tudja mikor ittak itt utoljára belőle? Kolics gazda utolsó éveiben remete lett, itt lakott a dombon. Ennek a kútnak a vízéből olthatta szomját, mosakodhatott, moshatott belőle. Annak is már több év tizede. Ez az Ókút bizony sokat látott, csaknem egy évszázad alatt sok-sok embert kínált meg vízéből. Mélységesen mély lehet és mélységesen mély a múltja. Különös,hogy a réges-régi családi fotóról ez a kút jutott eszembe. Dehát ilyen az emberi lélek, képzettársításai sokszor álomszerűek. Álomszerűek,mint az ókútak, amelyek nemzedék élettörténeteit őrzik.