2018
09
04

Ötven éve “fetrengünk” a Coca-Cola mámorban

Életemben először 1967-ben ittam Coca-Colát. Bécsből hozta a sógorom és igazi szenzációnak, a nyugati világ üzenetének számított az az egyetlen palack is, amit hatan-heten is megkóstoltunk. A szabadság ígérete, a különös életérzés, az elérhetetlen világjárás zamatát kóstoltuk meg. Aztán egy évet sem kellett várni és itthon is el kezdték gyártani. Három forintba került egy palack és az üvegbetétje is ennyit taksált.

A Magyar Likőripari Vállalat kötött megállapodást a Coca-Cola-céggel a gyártásra. Az amerikai konszern szállította a sűrítményt, a magyar vállalat pedig keverő- és töltőgépet is vásárolt a Tengerentúlon.  Később szerződést kötöttek a Sajószentpéteri Üveggyárral az ismert forma üveg gyártására; a zárókupakok készítését a siroki fémüzem vállalta. A Coca-Cola-cég az állandó minőség érdekében hetenként vegyvizsgálókat küldött Bécsből Budapestre, s ellenőrizte az üveg-, a zárókupakgyártást is. A Magyar Likőripari Vállalat a kőbányai gyárában állította fel a Coca-Cola-gyártó gépet, amely  naponta két műszakban, mintegy 70 ezer palack üdítőt gyártott.

Az imperializmus szimbólumának számító Coca-Cola így kezdte meg hódító útját hazánkban. Többé már nem írtak róla úgy az újságok, hogy a mámorban fetrengő nyugati ifjúság itala és kábítószert tartalmaz. Azért a biztonság kedvééért hasonmás, de sokkal rosszabb minőségű kelet-európai vetélytársakat is próbáltak feltámasztani mellette, mint például a Quick Colát, vagy a csehszlovák Kofolát, ami egyébként máig népszerű italnak számít északi szomszédunkban. Érdekesség, hogy nálunk a narancsitalt sokáig “szőke kólának” hívta a nép. A Cocát és a gyorsan beérkező Pepsit is kamaszkorom éveiben vörösborral kevertük, ez volt a népszerű házibulik itala.

Magánéletem két furcsa epizódja is mélyen kötődik ehhez, az egyébként ma már számomra nem túlzottan kívánatos üdítőhöz, amiért pedig valamikor még nagyon rajongtam. Tizenkét éves diákként az egyik rajzórán azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljunk reklámokat hazai szocialista cégekről, népszerű termékekről. Én a Coca-Colát választottam, és egy palackot festettem vízfestékkel, amire egy boszorkányt ültettem. Alá pedig feliratként: “A Coca- Cola magasba röpíti!”  Alkotásomtól nem volt elragadtatva szegény, megboldogult rajztanárom. Talán még túlságosan nyugati szelleműnek vélte a néhány hónapja hazánkban is kapható ital ötletét. Fogta a rajzlapom és összetépte. Nem túlságosan nevelői célzatú hozzáállását és pszichológiai érzéketlenségét,  akkor még nagyon zokon vettem, de azután később megértettem, hogy a Kádár korszak teljében, 56-tól mindössze tizenkét évvel még óriási félelem élt az emberekben.

Utoljára jóízűen 1993-ban fogyasztottam Colát. Édesapám ebben az évben halt meg és utolsó kívánsága az volt, hadd igyon egy pohár Coca Colát. – Még soha nem kóstoltam!- mondta. Ekkor már félig-meddig a másik világ kapujából beszélt hozzánk. Jól tudtam, hogy életében sokszor ivott Pepsit és Cocát is. Nagyon szerette. Most minderről már megfeledkezett. Ráadásul nem volt akkor otthon egy kortynyi sem. Be kellett érnie egy pohárka paradicsomitallal. Ez volt az utolsó korty életében,mert percek múlva végleg elszenderült. Azóta nem iszom szívesen Colát, a paradicsomitalt pedig végleg száműztem.

 

Forrás: Napi Történelmi Forrás.Tóth Eszter Zsófia

.

 

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: