2024
10
01
Példaadó matrónák
Hálát adok a sorsomnak, hogy három évszázad generációival gazdagíthattam élettapasztalatomat. Nagymamám, néhai Köves Lászlóné, még apró gyermek volt az 1800-as évek végén,de ismerhettem őt évtizedekkel később és sokat tanulhattam tőle, mert az “ánti világ” kincseit osztotta meg velem. Aztán édesapám, édesanyám a huszadik század emberei voltak. Életük utolsó évei benyúltak még a huszonegyedik századba is. És íme itt vagyunk most a XXI. század húszas éveinek sorozatában. Újságíróként viszont a családi körön kívül is találkoztam igazi matrónákkal, olyan tiszteletreméltó idős hölgyekkel, akik megajándékoztak a múlt gyöngyszemeivel ,de égbekiáltó fájdalmaival is. Sorsuk legérzékenyebb pontjait több írásomban is megörökítettem. Talán Hartner Mátyásnéval kezdem az emlékezést, aki már akkor az elemibe járt, amikor még Ferenc József mosolygott le rá az osztályterem első faláról. Amikor interjút készítettem vele csupán három esztendő választotta el a száztól. Micike néni törékeny, apró asszonyként is szilárdan állt az élet viharaiban. A memóriája tökéletesen felidézte egykori somfalvi (Schattendorf) tanítóit, a mindig nett Resch Amália tanár kisasszonyt, a szigorú tekintetű Árvai Józsefet és a huszárosan jóképű Koller Ernőt. Hajh, hol vannak már ezek az emberek? Elsodorta őket az idő forgataga. Miként eltűnt már a Segersdorfi pipagyár is, meg az a régi üzem Bécs külvárosában, ahol a nőknek is esztergályozni kellett. Később a harmincas évek közepén Mici nénit sem kerülhette el a szerelem. Hartner Mátyást egy somfalvi búcsúban ismerte meg és láng lobbant egymás iránt a szívükben. Így köthette az életét Mátyáshoz, akivel Ágfalvára költöztek. Ott telepedtek le. Azonban október hatodika nemcsak az Aradi tizenhárom gyásznapja lett, de szegény Mici néninek is, aki 1944 őszén ezen a napon vesztette el a férjét, amikor az orosz páncélosok Kondorosnál lerohanták az egységét.Szép jövő állhatott volna előttük, ha a háború nem töri azt kettőbe. Özvegy volt már,amikor bekopogott házába a nyomor és a szegénység. Fakitermeléseknél, kőműveseknél dolgozott, mint bevallotta még az ötvenes évek elején is csempésztek a határon, hogy megéljenek valahogy. A kényszer nagy úr, el kellett tartania két fiúkat Mátyást és Ernőt. De hiába unszolták a somfalvi, ausztriai rokonai, hogy hagyja ott Magyarországot, meneküljön át Ausztriába, jobb élete lesz ott, ő azonban maradt, mert itt érezte otthon magát, itt eresztett gyökeret, amit kitépni szerinte lehetetlen volt. Mátyás fia már másként látta, ő 1968-ban útlevelet kért Nyugat-Németországba. Csak a neje és és a fia kapott. Neki más megoldást kellett találnia és átszökött a határon. Az osztrák rádiók már másnap hírül adták, hogy egy magyarnak sikerült átjutnia, tudták, hogy Hartner Mátyás volt az. Jöttek is nemsokára a rendőrök Mici néni házába. Reggeltől estig faggatták napokon keresztül. Mi tud a fia szökéséről, hol van most?De Mici néni nem szólt semmit, csak egyre zokogott:”Nem tudom…Nem tudom “. Hát ilyen élete volt.
Másik riportalanyom, nagyra becsült és mélyen tisztelt, soproni polgárcsalád sarja volt. Ő volt Hermina néni, aki egy XVI.századi várfalhoz simuló házban lakott. Családi tragédiák, háborúk edzették meg egyéniségét, de bájos század eleji neveltetéséből cseppet sem adott fel a múló évek alatt. Édesapja ismert papír-írószer és kegytárgykereskedő volt. Édesanyja korán meghalt és négy testvére neveltetése is rámaradt. Húga Monsberger Paula ugyancsak korán, tüdőbajban veszítette el életét, de Ferenc és Gottfried diplomás férfiakká értek. A várkerületi házban építette fel a család megélhetési forrását. Olyan papír és írószer kereskedést ápoltak, ahová még Bécsből is eljöttek a császári és udvari szállítók árkus levél papírokért és finom míves ecsetekért. És lám milyen szép volt az egykori soproni élet körforgása, az egymásra épülő megbecsülés és tisztelet, a soproni művészek Monsbergeréktől szerezték be az alkotáshoz szükséges kellékeiket: Soproni Horváth József, Steiner Rudolf, Wosinszky és Kasichnitz is megfordult náluk. Ha jól emlékezem, az ódon öreg ház falait, számos híres soproni festőművész festményei borították, a kiváló és hálás kapcsolat emlékeként. De voltak ott megsárgult öreg plakátok, a harmincas és negyvenes évek színi előadásainak hirdetői. Mennyire más világ volt az, amikor a soproni kultúrára szomjas emberek még Bécsbe is elutazhattak egy-egy színházi, operai előadásra. Hermina néni ott látta életében először a Carment.
A háború még megkímélte a híres kereskedést, a család életét. A közelben csapódott be egy féltonnás amerikai bomba, de csak a háromszáz éves ház ablakai törtek be a légnyomástól. A soproni család békéjét és az utánozhatatlan miliőt az 1950-es évek államosításai törték kettőbe. A brutális és embertelen akciók arra késztették a családot, hogy új mesterség elsajátításába fogjanak. Hermina nénit nem olyan fából faragták, hogy feladja. Műanyag virágokat, menyasszonyi főkötőt és a koszorúcskákra való fejdíszeket kezdett készíteni. Hosszú évekig ebből éltek meg.
Amikor több, mint három évtizede az idős hölgynél megfordultam, akkor ébredtem rá igazából a soproni tartás, az élethit és a nemzedékeken át öröklődő polgári hagyomány értékére. Percekig nézegettem a régi családi fotográfiát. A később lebombázott Hubertus vendégház közösségét, a Monsberger család fejét, a szigorú és nyílt tekintetű, már őszszakálú Gottfried mestert. Végigsimítottam szememmel azt a régi felvételt is , amely az 1921-es népszavazás alkalmával készült a kislányról, Hermináról, aki akkor mindössze 14 éves volt. Ekkor megértettem azt is, hogy honnan vették a lelkierőt, az összetartás erejét a régi soproniak, amikor hűségszavazásukkal nem voltak hajlandóak elcserélni magyar hazájukat.
(A fényképen a 93 éves Monsberger Hermina.Németh Péter fotója.)