Soproni Szimfónia

Negyven év nagyon hosszú idő. Az élmények, a megélt események, történetek pedig csakúgy sorjáznak az emberben. Hogyan láttam én újságíróként Sopront, azokban a nyolcvanas években ?Ennek a memoárnak folytatása a következő részlet is:

Ha pedig bele akartam “botlani” a évezredekkel ezelőtti világba, elég volt ha a Fórumon, azaz a Fő téren Gömöri Jánossal hozott össze a sors, ott dolgozott ő, és a rómaiak emlékeit tárta föl, amiből számos akadt ott a kockakövek alatt. A régészet mestere, már akkoriban is a Dunántúl észak-nyugati szegletének rétjeit, patakjait, dűlőit, dombjait faggatta és kutatta, végtelen szenvedéllyel és tudásvággyal, aztán később a kísérleti vasolvasztásoktól, a műemléki és iparrégészeti ásatásokon át, a konferenciák szervezéséig jutott energiáiból, de még a kiállításokra, és a múzeumpedagógiára, a tudományos publikációkra is nagy gondot fordított és fordít még napjainkban is. Dehát kit felejtettem ki? Kik azok (bizony sokan lehetnek), akikkel első soproni éveimben megismerkedhettem és írhattam róluk? Előjönnek majd mindannyian. Előbb vagy utóbb, csak forgatnom kell a nyolcvanas évek archívumát. Ott megtalálom őket. Bizony Friedrich Kari bácsit is, aki soha nem felejthető el. A legendás idegenvezető, a városi mozit kezelő tősgyökeres soproni, a filmek rajongója és szerelmese, aki a háború után kitelepített soproni németeket nem egyszer meghívta megható emlékbarangolásokra a városba. A mosolya több, mint megnyerő és amikor mesél vele utazol vissza a múltba, oda ahol nagy dolgok történtek. Emlékszem amint a buszon ültek a régi soproniak, a “bad-wimpfeniek”, akik meghatódva hallgatták a régi idők emlékeit, amelyek részint közösek voltak, hiszen gyermekkorukból is idézett, mert gyermekkoruktól fogva ismerte őket, és azon a nyelven beszélt, mint ők, és abban a ritmusban dobogott ott és akkor az ő szíve is, mint mindannyiuknak. A Soproni Szimfónia, amelyben Kari bácsi megvallotta a városa iránt érzett szeretetét akár kötelező oktatófilm is lehetne az itteni iskolákban. Miért ne? Tudom rosszul hangzik ez a mai világban, amikor a nagy íróink kötelezővé tett könyveit is alig olvassák diákjaink, de a zenei műfajt megjelölő görög szó, összhangot, együtthangzást jelent. Erre az együtthangzásra pedig nemcsak országunk, de városunk is szomjazik immár hosszú évek óta. Ma is elgondolkodom azon, miként lehetett annyi tehetséges és kiművelt emberfő, példaadó tanár, festőművész, szobrász, éremművész, zenetudós, költő és író, igazi entellektüel a városunkban. Sajnos fogyatkoznak.

A legérdemesebbek idővel rangos kitüntetést, emléktáblát, szobrot kaptak. Úgyis tudta mindenki, hogy ki az, aki igazán érdemes volt rá. Igaz akadtak súlyos tévedések, akadtak olyan megítélések, amelyek aztán mai kifejezéssel “lemásznak az ereszcsatornán “. És vannak olyan értékes emberek ,akiknek mérlegelése ma már nem egyértelmű, sőt vitákat válthatnak ki. Sok ilyen szellemi ember is akadt a városunkban. Dr. Nagy László például, az Állami Szanatórium igazgatója, aki rengeteget tett a balfi gyógyfürdőkórházért és saját háza táján is gyarapította és folyamatosan fejlesztette, szolgálta a gyógyítás ügyét, kiváló tudásával és szervező képességével. Róla az a szóbeszéd járta, hogy rövid ideig Kádár János börtönorvosa volt. Hogy mi ebből az igazság, erről keveset hallani. Mindenesetre, amikor Nagy Lászlóval interjút készíthettem valóban egy erős egyéniség jelent meg előttem idős évei ellenére is. Úgy hallottam képes volt még arra is, hogy botrányt okozó tábornokokat dobjon ki a szanatóriumából. Nagyon meglepődtem, amikor Courvoisier konyakkal kínált, ami abban az időben meglehetősen nagy luxusnak számított, alig mertem elfogadni, aztán egy érdekes beszélgetés zajlott le közöttünk.

Hiller István sokat tanult és olvasott főkönyvtárosként adott nekem számtalan cikkre valót. Az erdészeti könyvtárügy és a soproni helytörténetírás volt szakmai fő területe. Nagy szerepe volt a Selmecbányáról átmentett régi és nagyon értékes könyvek, folyóiratok műemlékkönyvtárba rendezésével. Szenvedéllyel és komoly hozzáértéssel mutogatta ezeket a műveket az egyetem bibliotékájában. Kicsit egy nyelven beszéltünk, mivel ő is tanult a bencés atyáknál, akárcsak én, a könyvek szeretetét és tiszteletét valószínűleg mindketten ott sajátítottuk el. A Soproni Szemle szerkesztőbizottságának tagja volt és 1960-tól a rendszerváltás elejéig ott rengeteg írása jelent meg. Nem szabad elfelejteni, hogy Sopron múltjának kutatásához nagyban hozzájárult.

Nekem nagy öröm volt megszólaltatni, faggatni a szellemkincs őrzőit, a város kultúrájának tovább építőit és lejegyeztem azt, amit mondtak; és bizony mondtak, megosztották tudásukat, amit az általam leadott cikkek tucatjai idéznek a helyi újságok, de országos lapok és magazinok hasábjain is. A sort persze folytatom majd, tartozom ezzel még sokaknak, akik már nincsenek közöttünk, de hordozzák műveiket és emlékeznek rájuk, a mai városlakók.( A fényképen a Városi mozi, amelynek igazgatója a legendás idegenvezető volt hosszú évekig.)