2018
23
10

Szegő János 56-ja.

Szegő János, akkor a hegyoldalban volt. Kétezer méter magason a Fogarasban. A süvítő szelek és a vastag füvek hazájában. Kétszáz jószágra vigyázott. Tudós pásztor emberként a mívesen faragott botjára akasztotta cifraszűrét, és tudta akörül ott maradnak az állatok a parancs szavára, még ha ő  valamiért messze is jár.Nem ment messzire, csak a falujába, ahol a hatéves Ádámka fia haldoklott  tüdőbajától. És míg édesapja értett az állatgyógyításhoz, és ha kellett törést, harapást, pata vagy belső betegségeket egyaránt gyógyított, illetve fogakat műtött és a kergekóros birkáknál koponyalékelést is végrehajtott, az emberfiához kicsit sem konyított. Csak nézett könnybe lábadt szemmel a halál angyalával küszködő fiára és néha megsimogatta zokogó asszonya arcát. Nézett ő nagy búsan fél napon át, aztán csak annyit mondott: “A tisztes temetés áráért vissza kell mennem a nyájhoz!” Szegő János így is tett, és Veronkája rábólintott, értette férjeura minden szavát. – Azért ha elment ő, üzenje meg ! – mondta kurtán búcsúzáskor.

Visszament hát a hegyre, ahol ott fogadta érintetlenül a nyája. Két büszke komondor kutyája. Aztán fogta faragókését és nekilátott egy illendő keresztfa kifaragásához. Napok teltek így, az idő sem sokat változott. Néha-néha felmordult a csúcsokról egy-egy havat söprő vad szélroham, így üzent a tél csakúgy félvállról. Már-már elkészült a fejfával, de más üzenet mégsem jött. Egyhangúan teltek a napok, hol köd, hol felhővonulás töltötte be a tájat. A reggeli zúzmara jelezte, hogy rövidesen lejjebb kell ereszkednie a nyájjal. Simon napján le is gyalogolt a népével vagy tucatnyi fertályra. Herceg és Morcos , a két négylábú testőre terelte a nyájat, évek óta hűen szolgálták. Ő már készen volt a juhar fejfával. Kezébe vette, forgatta és szemlélgette, nagyon megvolt vele elégedve, a fába vésett minták, a szívecskék és a szomorú galambok, meg a lehajtott fejű angyalkák megnyugtatták háborgó szívét. – Na meglehet nem is lesz rá szükség! – villant át fejében egy mosolygó gondolat, apró csengőként csilingelő  remény. Ám csalatkoznia kellett. Az egyik csípős délelőtt Borbásék kamasz fia hozta fiacskája halál hírét. Meg azt is, hogy  Magyarországon forradalom van, de ez utóbbi sehogy sem jutott el a tudós pásztor gondolatába, hanem azon nyomban elővette öt liter jófajta szilvapálinkáját és attól fogva Károly neve napjáig csak öntötte magába a pokoli mérget. Így ment ez három kerek napon át. Titkon azt remélte talán  ő is meghal, miként kicsi fia, Ádámkája. Öntudatlanul támolygott a világban. Báránytól bárányig, sziklától szikláig, fenyőtől fenyőfáig, markolva híres vasfokosát, amivel a környéken senki sem kívánt közelebbről megismerkedni soha tán. Enni sem evett, csak néha markolt puliszkás zsákjába. Elmosódó emlékezetében egyedül azt őrizte, hogy  november 5-én megkapja a számadótól fizetségét, és akkor urasan eltemetheti a fiát.

A faluban kósza hírek várták, szokatlan nyugtalanság, meg persze a földik együttérző főbólintása. Megvolt a pénz is a szertartásra, de János és Veronka fájdalmát ez sem csillapíthatta. Ádámkájuk utolsó útján, a vonuló tömegben pusmogó hírek jártak. Mi másról, mint  a magyarországi nagy felfordulásról. Halálról és megtorlásról. – Mi lesz Magyarországgal? – ezt latolgatták szerte Erdély országban, miként az egész világban.  Mindez Szegő János füléig sem hatolt, csak konokul vagdosta férfi lelkét a mardosó, iszonyú bánat.

Így történt ez vele 1956 őszén, kerek tizennégy napon át. Bizony ez volt az ő “Via Dolorosája”.

 

 

Kép: Illusztráció( Wikipédia)

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: