“Tökéletlen emberek”
Az autista fiú évek óta a saját világának a rabja. Ám nem valószínű, hogy ő ezt fogságként éli meg. Már nagykorú és reggel viszik a speciális iskolába. Ott szeretet és gondoskodás fogadja. Néhány hónappal ezelőtt áthelyezték egy másik csoportba és akkor kinyílt számára a világ.
Hívjuk őt Jocónak és az új csoportbeli társát, Zsófinak. Amíg Jocót a korábbi csoportban csak fiúk vették körül az új helyen egy valódi angyalra talált. Zsófi Down-kóros, de állandóan mosolygós arcából sugárzik a szeretet. Öten vannak az apró team-ben és a kislány mindnyájukat szárnya alá vette. Sürög-forog egész nap a társai körül és ha kell azonnal segít. Segít a nevelőnek is, akinek meglehetősen sok gondja akad. Kiosztja a játékokat és figyeli ki mivel tüsténkedik, éppen mit alkot. Időnként megsimogatja barátainak arcát, kedves nevetéssel jutalmazza alkotásaikat. A tízóraiztatásnál és az ebédnél is segítőkész. Letörli a száját, annak aki étlapot hord arcocskáján. Aki eltévelyeg egy kicsit, azt a nevelő kérése nélkül is visszagyámolítja a csoporthoz. A minap Jocót baleset érte, egy gyorshajtó ütötte el a zebrán. Szerencsére különösebb baja nem lett, csak a jobb lábát húzza napok óta. Zsófi olykor megsimogatja, biztatóan ránevet Jocóra, és a fiúnak máris jobb kedve van. Aztán kicsit összebújnak, nem úgy mint a kamasz fiúk és lányok a normál világban szokták, gyengéden és hajszálnyira érintve egymás arcát, tiszta szeretetet és megbecsülést ajándékoznak egymásnak. Jocó nem tud beszélni, pedig már elmúlt 18 éves. Boldogságát, jókedvét, jobb keze begörbített ujjaival mutatja. Zsófinak naponta több tucatszor is felmutatja ezt a különös jelbeszédét. Amióta megismerte a lányt sokkal nyugodtabb, már tanulni is képes, apróbb feladatokat ellát, és ami a legfontosabb, sokkal többet mosolyog. Kettőjükről mi más is juthatna az ember eszébe, mint a Máté nevezetű apostol evangéliumának szavai: “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”.( Máté evangéliuma 5.fejezet 3. vers)
Utóirat: 1990 tavaszának egyik borongós napján Hitler Adolf szülővárosában, Braunauban jártam. Megnéztem a diktátor szülőházát, amelyet időközben fogyatékos gyerekek menhelyévé alakítottak. A vastag falak és a boltíves kapuk mellett állva különös érzés kerített hatalmába. Megborzongtam és tudtam, nem a nyirkos, ködös idő miatt. Eszembe jutottak a nácik által kivégzett gyerekek és felnőttek, akik talán éppen olyanok is voltak, mint Jocó és Zsófika. A gonoszság lehelete szinte kézzelfogható volt számomra. Nem tudtam sokáig a ház előtt maradni. Másnap újságcikket írtam. Alaposan felkészültem hozzá:
“Németországban több százezer testi vagy szellemi fogyatékossággal élő embert öltek meg szisztematikusan, az ezen emberek összegyűjtésére szakosodott speciális „kórházakban”. Később a családok kötelesek voltak értelmi fogyatékos vagy testi fogyatékossággal élő hozzátartozóikat ilyen kórházakba helyezni. A nemzeti szocialista eszme szerint felsőbbrendű és fajtiszta, vagyis árja emberről szóló nézete alapján nem voltak kívánatosak a „tökéletlen” emberek. Főleg méreggel végeztek velük, a hozzátartozókkal pedig azt közölték, hogy betegség miatt haltak meg. Több mint 400 000 személyt sterilizáltak, öltek meg, vagy végeztek rajtuk genetikai kísérleteket akaratuk ellenére, válogatás nélkül. A gáz általi kivégzés elméletét fogyatékossággal élő személyek kivégzésére fejlesztették ki, később alkalmazták a haláltáborokban”.(wikipédia)
Képünkön: A Down-kóros, nyolcéves Kayla Helferich.