2019
06
03

Vajon boldogabbak lettünk-e?

A sikerpropaganda nap, mint nap el akarja hitetni velünk, hogy milyen jól élünk. Hogy mennyire jól haladnak dolgaink. Hallgat a mélyszegénységben élő emberek gondjairól, vagy az éhező gyermekek szenvedéseiről. És sok-sok más egyébről is. Meglehet, vannak olyan társadalmi rétegek országunkban, akik az anyagiakat tekintve jobban élnek, mint az előző korszakokban, de vajon bármelyik társadalmi réteg  boldogabb -e, mint a múltban bármikor is volt? Van egy ország a nagyvilágban, amely nem a termelékenységben, és nem a nemzeti össztermékben méri az állampolgárainak elégedettségét. Ez az ország Bhután. Ebben a Himalája hatalmas csúcsai alatt megbúvó kicsi országban, ahol még mindig hiánycikk a fejlett országok zajártalma, itt uralkodik Jigme Singye Wangchuck király, akinek a legfontosabb népének a boldogsága. A bhutániak ugyanis rájöttek, hogy a GDP-mutatók nem alkalmasak az emberek igényeinek és elégedettségének kifejezésére. A csodálatos természeti környezetben fekvő ország  négy alappillérre helyezte  lakóinak céljait: fenntartható fejlődés, kulturális értékek, a természeti környezet megőrzése és a jó vezetés. Szerintük mindennek az emberek boldogságát kell szolgálnia, amit viszont kitűnően mérni is lehet

Nem tudom Magyarország ezeket a paramétereket tekintve milyen eredménnyel végezne, ha mondjuk összemérnénk más országok teljesítményével. De azt tudom, hogy politikailag kettéhasított nemzetünk ( Fidesz és az ellenzéke) állandó nyugtalanságban, perpatvarban és felfokozott lelkiállapotban él, az adok-kapok szűnni nem akaró viaskodásában. Elég, ha csak a migránsozás szövevényeit szemléljük. Valami egészségtelen vibrálás, mesterségesen felszított gyűlölködés és harag tölti be közéletünket, kiáradóan a médiából, amely a kormánypárti oldalon az előbbi témakörből meríti kifogyhatatlan munícióját, vagy a sikerpropagandából, amire még Kádár János is büszke lehetne. (Csakhogy ez milyen messze van az etikus újságírástól, a tájékoztatás modern európai alapelveitől !).

A mocskos beszéd, a gyalázkodás, a taposás és tülekedés mindennapossá vált, elég csak a híradások, az események utáni kommenteket megnézni. Azokban nyomdafestéket nem tűrő szavakkal ütik-vágják egymást a hozzászólók. És ez van az utcákon és tereken is. Tudjuk a parlamentben is. ( A családban és munkahelyeken is ? )Vészjelző anomáliák. Mert  a nénikét a zebrán úgy ütik el a hajszában élő, másokra figyelni képtelen törtetők, hogy az szegény csak ballag, se jobbra, se balra nem tekintve, mintha feltálalná nekik nyomorult életét. Mert a bárka nagyságú terepjáróval közlekedő pasas csámcsogva mobilozik, és amikor autóddal félre állva helyet adsz neki a szűk utcán való áthaladáshoz, még csak köszönetre sem biccenti a fejét. Mert nem adják át a helyet a terhes kismamának, vagy az öregembernek. Mert már alig ismerik néhányan a magázódást, vagy az alapvető udvariassági formulákat, mert mindennaposak a durva erőszakról szóló hírek, verekedésekről, sőt gyilkosságokról. Nem is beszélve a romlottságról, a korrupcióról, mások kizsákmányolásáról, csalásról és lopásról. Mert az értékrend a feje tetejére borult. Sokan már csak azt becsülik, ami könnyen és gyorsan megszerezhető anyagi zsákmány, a szellemit pedig lenézik sajnálkozó undorral szemük sarkában. Mert ravaszkodással, helyezkedéssel, seggnyalással, kétszínűséggel, átveréssel élnek sokan nem is olyan rosszul. Vég nélkül lehetne sorolni az elértéktelenedés vészjósló jeleit, a társadalmi anomáliákat. A tisztelet, a megbecsülés, az őszinteség, a jellemesség, a lovagiasság, az érzékenység, a figyelmesség, a műveltség, a segítőkészség, a testvériesség, a beleérzés, a békeszeretet, az egyenesség és a többi sok-sok pozitívum alappilléreinek megroggyanását.

Mindez boldogtalanságot, elégedetlenséget, érzelmi zűrzavarokat eredményez, ami többek között a véleménycserék, a viták színvonalának zuhanásában mérhető le a leginkább. Most sajnos bizonytalanná vált előttünk minden más ismerős ország példája is. Harcolnak az orbánisták az Unió ellen, de a felmérésekből kiderül az átlagpolgár mégis szereti Európát. Kicsit még mindig megvetően nézünk Kelet felé, de elismerjük és félve szemléljük iszonyúan gyors tempójú gazdasági növekedését. Sokszor érthetetlen és zavaros  az USA agresszív külpolitikája, meg az is hogy képes még a régi szövetségeseibe is alaposan belerúgni. Valódi karizmatikus vezetőket pedig, akik mérhetően jót tettek országuknak és egész Földünknek,   mai világunkban bizony  még nagyítóval is hiába keresnénk. Hol vannak  már a Kennedyek? Hol van Mahatma Gandhi, Olof Palme, Nelson Mandela, Martin Luther King?

Ám érdekes mód létezik egy Bhután nevű, számunkra szinte ismeretlen kicsi ország, ahol mintha előbbre tartanának a megoldást tekintve. Számukra nem a statisztikákban, a politikai eredményesség felmutatásában, a hatalom érdekében, a választások sikere miatt    fontos az egészség, a kulturális sokszínűség, vagy az oktatás színvonala, mert Bhutánban a GDP helyett boldogságot mérnek. Ennek  az országnak lakói  valószínűleg benne élnek  a boldogság áramlatában. Bhutánban az ott járt turisták szerint is, sok boldog arcot látni, ahol őrzik a hagyományokat és a természetet, és ahol egy valódi király ( és nem kiskirály)  állt a demokratizálás élére. Ennek az országnak a példája elgondolkodtató lehet számunkra is.

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: