Voltunk mi magyarok, soproniak együtt
Talán még sokan emlékeznek 1989 március 15.- re. Soha még annyi ember nem töltötte meg a Petőfi teret. Ezrek voltak ott. Boldog soproniak, izgatottan és emelkedett szívvel vonultak fel. Mindenki örült, mindenki lelkesült. Ó, Anyám hová lett az a gyönyörű nap? Ki válaszolja most ezt meg? Egy szebb világ , egy jobb világ, egy gyűlölet nélküli , szabad világ reményében jöttek ki a városlakók házaikból, olyanok is akik aztán már többé soha… Ezrek álltak ott a készülődő szabadság kapujában. Úgy hívták a független demokratikus szervezetek, hogy forradalmi menet. És hogy miért volt ez annyira szép és őszinte ? Mert tudták és érezték egy új ország készülődik. Egy új város ébred a tavaszi szelek szárnyán a dermesztő hideg télből. Fény borította be akkor a teret és már eltűnőben volt, több mint 40 év sötétsége. Reményt adó szikra fénylett a szemekben. Vajon lesz-e még ilyen esélye ennek az országnak, ennek a népnek, ennek a városnak,ami akkor az övé volt? Az ő kincse lehetett. Ma ki tudna ennyi boldog, felszabadult lelkű, tiszta érzésekkel teli sopronit egységbe hívni? Olyan egységbe,amikor a szívek és a lelkek egymásra találnak, a kezek egymásba forrnak, az akarat azonossá válik, életfelfogástól, nézetektől függetlenül, ha csupán fél óra erejéig is. Ne feledjük, voltunk ilyenek is. Voltunk mi magyarok, soproniak együtt, voltunk egymás szemében bátrak és hősök pontosan 34 éve. És talán még leszünk is. De már nagyon sok a hazugság, a fájdalom, az árulás, a bűn, a hamisság és a fondorlat, nagyon mély a szakadék ahová süllyedtünk.Újra gyermeki hittel, ártatlan reménnyel kéne ahhoz mindenkinek utcára vonulnia, hogy a “sötétség délben” végre eltakarodjék. Most szomorú dolgok kavarognak körülöttünk. Fájdalmasan szomorúak. Aki nem akar tudni róla és érdekből elégedettséget színlel, fogát csikorgatva becsapja önmagát is, az is tudja valahol ezt. És fel kell hogy tegye néha a kérdést: Akkor csaknem három és fél évtizede, vajon ezt akartuk,ami most van? Ezt akartuk? Mindenki magában őszinte szívvel kérdezze, mert legalább egyszer az életben meg kell kérdeznie önmagától.