Hagyjuk elpusztulni ?

Ez az öreg présház haldoklik a Soproni borvidéken.Hiába félméteres fala, hiába a kiváló évszázados téglák. A bejárat jobboldala leomlott, nem sok ideje van hátra. És akkor megadja magát a sorsának, mint az a másik a Fehér úton, vagy 500 méterrel feljebb. Érthetetlen hogy pusztulhatott el az is. Hiszen csak az összefogáson múlott volna. Mindenkinek az együttműködésén, akinek kapcsolata van a szőlővel, a városvédelemmel, a lokálpatriotizmussal. Ha csak mindenki két-három sör árát beleadta volna a megmentésébe, vagy munkaerejét, mesterségbeli tudását felajánlotta volna,  akkor még most is állna. Gyönyörű volt és a mellette őrt álló fekete fenyő kiemelte tekintélyét. Elsuhantak mellette a századok. Elrohant patinás teteje fölött a történelem. Talán látta még a kuruc seregeket, a 48-as büszke honvédeket. Túlélte az első világháborút és a másodikat, pedig nála sokkal büszkébb belvárosi házak omlottak össze az amerikai szőnyegbombázásokban. Német és szovjet tankok lánctalpai remegtették meg a falait. Mégis talpon maradt. És szolgált, helyet adott, munkateret nyújtott a szüretekkor, amikor vidám kacagássá növekedett a jó poncihterek termést dicsérő hangulata. Hány és hány szőlőfürtöt látott az októberi selymes ég alatt, a szőlőművelők keze munkájának áldott gyümölcsét. Padlója megkóstolta az édes mustot, amiből Sopron büszkesége a Kékfrankos forrt ki a hűvös pincék hordóiban. Most azonban már hűlt helye sincsen.

De áll még a másik, valamivel lejjebb Balf irányában. Nem kevésbé szép helyen, rálátva a Fertő felé kifutó dombok hosszú-hosszú szőlősoraira. Apró falvakra és a falvak templomtornyaira. A tőkék most is hajlanak az érett dús fürtöktől és ritkán látott magas cukorfokkal várják, hogy hozzájáruljanak a borvidék újabb megmérettetéséhez, a 2018-as szürethez. Ám a présháznak most nincsen feladata, nincsen gazdája és elrohant az idő felette. Üresen tátong. Nem visz be oda senki préselni valót. A legkorszerűbb technológiák mellőzik az öreg falak adta szerény kínálatot. A vén présház mégis birtokol valamit, mégpedig azt, amit az ősök szellemének hívunk. Olyan, mint egy emlékmű, mint a letűnt idők igézete. Azt őrzi, ami évszázadokon át Sopron lényegét adta, a szorgos munkát, az összefogást, a polgárjogú szőlőművesek életerejét. Hagyjuk ezt elveszni? Hagyjuk pusztulni őseink szellemét?

1 hozzászólás