Emblematikus polgárok

Sokszor elgondolkodom azon, mi tartotta össze ennek a városnak lakóit azokban az években, amikor tényleg egy szögesdrótok közé szorított hidegháborús megalázottságban kellett élnie itt mindenkinek. A lelkekben, a szellem világában bizonyosan romboló hatással volt ez. Mint már többször is leírtam, ebből kellett épülni és fejlődni. Egyáltalán életben maradni. A bezártság, a féken tartás, a megfélemlítés, a gazdasági kiéheztetés még tovább rontott a helyzeten. Tisztelet és köszönet azoknak, akik ennek ellenére fogcsikorgatva, de táplálni kezdték a várost, a kultúra, az ipar és az idegenforgalom berkeiben. Szerencsére maradtak még néhányan. De a Nagy Testvér, akihez „megbonthatatlan barátság” fűzött bennünket, mindent figyelt és mindenre kíváncsi volt. Bécstől alig hetven kilométerre csakúgy nem mehetett „Laisser faire, laisser passer” a játék.

– Jó! – mondták is nekem azok a tapasztalt öreg újságírók: – Na te most egy nagyon frekventált megyébe tartasz és még inkább egy „agyonfigyelt” városba. Nem lesz könnyű. Amikor már itt voltam mindezt óriási ellentmondásokban érezhettem és érthettem meg. A kisváros, vagy inkább közepes város nyugalma keveredett, valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalansággal. Még a bevásárló turizmus csúcsidőszaka sem volt itt, és mégis. Első szemre csendes, békés arcát nyújtotta felém Semprónia, ahogy bizonyos titkos társaságok hívták Sopront. Szépségét, időtálló patináját könnyű volt észrevenni az utcák, terek akkori csendjében. Még arról is lehetett írni, hogyan ébred, miként indul be a város nyugodt és megszokott lüktetése. Hogy a galambok a házak tetejéről leröppennek és az utcaseprők, Hofi Gézát idézve:

Söprik az utcát az utcaseprők,

Mennek egy lépést, sepernek kettőt,

Egy söprés, két lépés,

Két lépés, egy söprés,

Merthogy akkoriban az eldobott csikkek, papírgalacsinok, meg a kutyagumi volt az egyik főtéma a városházi közmeghallgatásokon, és a Kisalföld olvasói rovatában. Kissé szarkasztikusan leírhatom, ezt hiányoljuk most, erre gondolunk nem kevés keserűséggel, amikor torlódnak az autók, tülekednek az emberek, benzingőz és éktelen zaj tölti be a teret, mert jönnek és megjöttek az idegenek…Aki nem élt itt négy, vagy három évtizeddel ezelőtt, el sem tudja képzelni, milyen lehetett városunk negyven évvel ezelőtt, ahol sajátos béke honolt. Béke honolt az emberi kapcsolatokban is. Ha végigmentem a Fő téren, egy óra leforgása alatt minimum három, vagy négy emblematikus soproni polgárral hozott össze a sétám. Lehetett szabadon és nyugodtan beszélgetni, a járdákon nem robogtak bringások, rollerek, kismotorok, senkit sem veszélyeztettek elütéssel, na meg a zebrákon főként nem; és ha hiszik, ha nem, volt világítás is, nem kellett sötétben botladozni mondvacsinált takarékosságok céljából. Igaz az utakon sokkal kevesebb jármű közlekedett. Olyan város volt ez, ami mára eltűnt, elveszett a térben és időben, és úgy ahogy volt többé már soha nem mutatja meg ékszerdoboz varázsát, mert még az Átkos korszakban is, minden átka ellenére, bizony ékszerdoboz volt ez a város. Szóval a tegnapi városban más volt a tempó, más volt a találkozások közege. Jött Molnár Laci bácsi a bányász polihisztor, és amikor megtudta, hogy Tatabányán dolgoztam az MTI-nél, szinte földijeként parolázott velem. Bányászvidék, ő pedig a bányászati múzeum igazgatója, aki a szakma históriáját a kisujjában hordozta, levéltárakban kutatott, tanulmányok tucatjait írta és még könyveket is. A hadtörténet és az irodalom pedig felettébb érdekelte. Arról nem is szólva, hogy a várospolitika naprakész informátoraként mindenről tudott, amiről érdemes volt tudni. Ismeretségünk kezdetétől gyarapodni kezdtek a Brennbergbányáról írt cikkeim, még inkább a portrék, öreg vájárokról, sokat látott aknászokról, valamint a helytörténeti kuriózumok sokasága. Vele bizony nehéz volt megszakítani a disputánkat, de tovább kellett menni a szerkesztőségbe, és mit tesz Isten, a Fövényverem sarkán meg Fejér Zoli bácsi bukkant elő. Fiatalon, mosolygósan, fürge lábakon haladt akkor még. Nem tudni éppen melyik művészi korszakából, de mindig a népi elemeket remekelve, a poncichter hagyományokat őrizve a lelke mélyén és azokat vászonra mentve, jött és beszélt. Jó volt hallgatni. Őt művészként ismertem meg és írtam róla, de később barátivá vált kapcsolatunk. Megmetszette gyümölcsfáimat, együtt borozgattunk és mindig várt rám, várt akkor is, amikor már régen mennem kellett volna, de sajnos elkéstem…De visszatérve a találkozásokra még aznap bejött a képbe Winkler András is. Mindig „Jó szerencsével” köszönt, arcán az ott bujkáló állandó és finom mosollyal, aki nem erdész, hanem faiparos volt igazából. Ennek ellenére nagyon kedves és tisztelt professzor, bár érdemeit akkor még nem is tudhattam, hiszen legtöbbjét később vonzotta magára. Azt viszont már akkor is láttam, hogy a diákság kedvence, nyitott és jó kedélyű ember, sőt humorgazda, aki lelke mélyén lírai összhangokat hordoz és időnként papírra is veti, hogy tréfásnak tűnő mély értelmű verssorokat, dalokat ajándékozzon mindannyiunknak. Engem is megajándékozott a társaságával, szívesen osztottuk meg gondolatainkat, az utcán is szántunk egymásra hosszú perceket. Így hát azt kell hogy mondjam legalább három fertály órába került végig ballagni a Lenkey utcai lakásomtól az Előkapuig, ahol a vén falak között az apró szerkesztőség megbújt.

Sorolhatnék még bőven neveket, szó is lesz majd róluk. A lényeg, hogy sokakat megismertem, azokból, akik szerették ezt a várost és adtak is belőle bőven a köznek, ki-ki a maga szakterületéből. Környei Attila, gróf Széchenyi István kutatójaként és a kör szervezőjeként emelkedett ki előttem. Horváth Zoli bácsi, a főlevéltáros, Sopron múltját faggatta rendületlenül és a munkáiban, könyveiben fel is dolgozta azt. Druszámként szólított és élete végén a munkásságát összegző portréját is rám bízta, közvetlenül a halála előtti napokban. Találkozhattam Domonkos Ottó bácsival is a néprajzos, muzeológussal, nagy tudású prominenssel és konzervatív úriemberrel, aki igazi megtiszteltetésként a lakásán adta az interjút. Ilyen volt Nikolics Károly is. Büszkeség és a polgári elegancia sugárzott magas alakjából.Ő a farmakológia tudósa volt, már édesapja Nikolics Milivoj sopronivá tette magát az Oroszlán patikában, ahonnan az egész város ismerte, ő pedig az egész várost gyógyította tablettáival, piruláival, kenőcseivel. Egyszer riportot készítettem Kubinszky Mihállyal, az újabb polihisztorral is, építészművésszel, aki valódi városápoló személyében jelent meg. Tiszteletet kivívó egyéniség volt. Akkor egy soproni bútorrestauráló műhelyről álmodott és arról beszélgettünk hosszan és lelkesen. De kit nem említettem ? Kit felejtettem ki? Ezek a szellemi emberek szinte védőhálót emeltek a Fidelissima fölé. El is kelt az, amikor Győrből furcsa intések, különös kritikai hangok jöttek szüntelen. – Mi az, amit még nem vittek el ? – sóhajtoztak az egyszerű városlakók leegyszerűsítve a két távoli szomszédvár bonyolult kapcsolatának lényegét. A soproni szellemharcosok, ha kellett a központosító idegen akarat ellenében is a múlt nagyjainak útjain jártak és folytatták, adták tovább az értéket, ami Sopron ódon köveiben, középkori falaiban, girbe-görbe utcáiban is benne rejlett. Sarkady Sándor a költő, aki a város himnuszát is megírta, jól tudta ezt és visszaadta verseiben, közreadta a Soproni Füzetekben. Élmény volt vele „lapozgatni” a város irodalmi életében.