Kenuval a Nimpkish folyón

Már messziről láttuk Ronyecz Jóska jól megtermett alakját, amint éppen a kenujával bajlódott. Indián kenu volt az, legalábbis úgy készülhetett, ahogy az őslakosok készítették évszázadok óta. Vörös cédrusból vájták ki, majd a hajótestet vízzel és forró kövekkel töltötték meg, hogy a fa megpuhuljon, és megfelelő formájúra lehessen alakítani. Ezek a kenuk akár egy-két tonnát is elbírtak, a tengeren pedig gyorsak és biztonságosak voltak, ezzel mentek vadászni a hatalmas tengeri emlősökre, például bálnára a Haida indiánok. Bátorságukról legendákat regéltek a nyugati partvidéket felfedező kalandorok. Kétségtelen ezek a vízi alkalmatosságok Brit Columbia gyorsfolyású patakjaiban és folyóiban is jól megállták a helyüket. Ronyecz Jóska azonban gyorssodrású vízre készíttette őket indián barátaival, most azonban alig csordogált valamennyi a sziklák borította mederben. – Kisapám , én nem számítottam erre az alacsony vízállásra ! -mormogta a foga között folyamatosan. Sebaj, mi Jákóy Bandival valahol örültünk ennek, mert a part mentén gyalogolva medve és őznyomokat fedeztünk fel, ahol pedig a mélyedésekben összegyűlt vízből ittak az állatok, ott mi is megmerítettük kulacsainkat. Kristálytiszta volt a víz és jéghideg. Jól oltotta a szomjunkat. Azért, ahol lehetett hajózni, ott gyorsan haladtunk, de többször ki kellett szállnunk és vontattuk a kenut, vonszoltuk tovább a szárazon. Egy vízmosásban fél méter szélesre keskenyedett el a máskor bővizű folyó, itt azonban egy sziklahasadék mélyén méretes lazacok gyülekeztek, türelmesen várakoztak az esőre, majd az eső okozta áradásra ,hogy tovább haladhassanak ívó helyük felé. Kicsit arrébb haladva fehérfejű sasok táborára bukkantunk. Volt ott vagy tíz -tizenkettő büszke tartású madár, egyikük éles sziklafokon ücsörgött és amikor közeledtünk felé, csak nem akart felrepülni, végül egy kavicsot hajítottam felé, amitől aztán mégis felrebbent és egy szép szárnytollat hagyott maga után ajándékba, amit még ma is őrzök otthon a fiókomban. Ronyecz Jóska közben elmondta, hogy ezek a sasok lazacokra vadásznak. Az öreg példányok mindig olyan halat választanak, amelyet elbírnak egyébként komoly fegyvernek számító karmaikkal. A fiatal sasok azonban annyira mohóak, hogy gyakran 30-40 kilogrammos szalmonokba is belevájják éles karmaikat, ezekkel viszont nem bírnak, a halak lehúzzák őket a víz alá és akkor gyakorta bele is fulladnak a folyóba. A medvéknek könnyű dolguk van. Némelykor csak kitátják a pofájukat és a lazacok egyenest a torkuk mélyére ugranak. Medvével szerencsére nem találkoztunk, de a mélyvizes gödrökben alaposan eláztunk, annak ellenére, hogy lábszárig gumicsizma volt rajtunk. A gyakori kiszállások és talpalások miatt másfél órásra tervezett túránkból öt óra lett, de a fáradozás megérte, soha nem felejthető kalandokkal, a természet csodáival ismerkedhettem meg a Vancouver- sziget egyik legszebb völgyében.

A túra után rövid pihenés következett, ahol Ronyecz Jóska felesége valódi juharszirupos palacsintával és kávéval kínált bennünket. – Ezt magunk gyűjtjük be a környék juharfáiból, igyekszünk sok mindenben önellátóak lenni. Persze mit mondjak, hiányoznak a magyar sütemények és kenyerek. Amikor megérkeztünk Vancouverbe az tartott bennünket életben, hogy Paula néni, Szy Ferenc tanárunk anyósa rövidesen nyitott egy kis magyar éttermet, ott aztán hazait kosztolhattunk. A kanadai kajákkal sokáig nem tudtunk megbirkózni. Így aztán az is nagy segítség volt, hogy az Alma street sarkán működött egy magyar pékség, mindenki ott vett kenyeret, zsemlét és süteményeket. Hű micsoda időszak volt az! Sokszor éjfélig tanultuk az angolt, nappal pedig az egyetemen, készültünk az erdőmérnöki oklevelünk megszerzésére. Na de a tandíjat is fizetni kellett valamiből, úgyhogy munkát vállaltunk és persze nem a legkedvezőbb állásokat ajánlották fel a menekülteknek, de legalább volt miből megélni.Azért szép idők is akadtak bőven, az UBC uszodában, vagy a Jericho Beach-en, a Johann Strausz táncteremben. Sok csinos fiatal hölgy! Hogy is mondják magyarul? Fiatalság bolondság! Ne is beszéljünk róla-kacsintott most Jákóy Bandira és viccesen a feleségére pillantva lakatot tett a szájára.

(„Égig érő fák” a Nimpkish folyó menti erdőben)