Ébredő szerelem

(Játszódik 1955.május 16-án)

Olyan hivatalosan hangzott, hogy megdermedt tőle az ember szíve: „Erdőmérnöki Főiskola Ifjúsági Zenekara”. Pedig ismerték ők a Rock Around the Clock-ot is, vagyis „Rock éjjel-nappal, táncolj szakadatlanul”. A világhírű zenét, amiben már ott volt az ifjúság lázadása és a szabadabb szerelem mindent feszítő, émelyítő, kirobbanó élményvilága. Itt a világtól elzárt soproni zsákban azonban még a bálokon ismerkedtek a fiatalok, mamák kísérték lányaikat – a soproni lányok pedig híresen szépek és bájosak voltak – kísérték őket a táncparkettig, ahol sok erdőmérnök hallgató figyelte, kit lehetne meghódítani, kivel lehetne szorosabbra fűzni egy szépen induló kapcsolatot. Szóval ez az ifjúsági zenekar meglehetősen nyitott volt a nyugatról beáramló slágerekre. Divat volt az osztrák Rot Weiss Rot rádiót hallgatni, onnan kaptak ihletett és átvettek igazi slágerszámokat is, amit próbáltak lejátszani, de ennek nagy ára volt még akkor, egy évfolyamtársukat azért rúgták ki a főiskoláról, mert a Vörös Szikra magnójáról lejátszotta Glenn Miller egyik remekét. Vajon honnan szerezte meg? Becsempészett bakelitről? A Sotex Kultúrházban sok más jó együttes is fellépett. Négy üzemi fúvószenekar működött a városban, talán a leghíresebb Feichtinger István által vezetett Vasöntöde zenekar volt. A zenekar a Schweizerhausban is játszott, és 1956-ban szűnt meg, amikor a tagok többsége nyugatra távozott…

A másodéves Dalmai Péter sok sikert aratva gitározott és kiválóan játszott a harmonikán zenekari társa a harmadéves Benkő Géza is. Géza hívta fel a figyelmét a barna hosszúhajú lányra, akit Verának hívtak. A lány csibészesen vidám stílusával könnyen meghódított bárkit, de Péter visszafogottsága, okos gondolatai hatottak a legjobban rá. Első találkájukon a Károly kilátóhoz biciklivel tekertek ki. Akkoriban ez nagy számnak számított, hiszen egy valamirevaló Csepel kerékpárt is alig lehetett a műszaki boltokban kapni.

-De jó bringád van! – nevetett Vera, amikor meglátta Pétert egy öreg, már kissé rozsdásodó Sparta-val tekerni.

-Kölcsön kaptam, egy soproni évfolyamtársam édesapjáé volt, még a világháborúban szerezte valahol, amikor a keleti front összeomlott ezen a gépen 180 kilométer tekert le majdnem egyhuzamban, hogy a családját elérje Pozsonyban. Aztán együtt menekültek tovább Németországba, a kerékpárt is vitték magukkal, úgyhogy híres drótszamár ez.

-Ez az enyém csak egy Csepel, semmi legenda nem fűződik hozzá.

-De szép új gép!-dicsérte Péter.

-Szóval erdőmérnök hallgató vagy, ezt mondta nekem a Benkő Géza, őt jól ismerem, mert egy párszor szerenádot adtak a fiúk és a legtöbbször ő harmonikázott.

-Szerenádot!?

-Ühüm! Ez itt egy hagyomány. Az erdész fiúk egyébként nagyon szépen tudnak énekelni . Régi, selmeci nótáik vannak.

– Ó Selmec, az nekünk maga az istenadta fényben tündöklő ősi fészkünk, mindenünk onnan ered, a szokásaink is. Csak…ekkor Péter hirtelen elhallgatott.

-Miért szomorodtál el? – kérdezte kedvesen Vera.

-Nehéz erről beszélni, de ezeket a hagyományokat napjainkban tiltják. Aki például waldent visel, azt kidobják a főiskoláról. Igazából dalolni sem szabad, meg a szakestély, az erdészbál is tiltólistán van.

-Erről már hallottam. Nagyon szomorú ez. Kinek ártanának ezek a szokások? Ezek inkább az összetartozásotokat, a büszkeségeteket szolgálják. Mások vagytok velük, mint a többiek.

-Te is így látod?

-De még mennyire. Itt Sopronban most nagyon elzártan élünk a világtól, de biztosan észrevetted sok minden fennmaradt a régi világból. A Kisvárkerületen régi piac van, olyan kofákkal, akik már évek óta árulnak ott, oda pedig furcsa kézi szekereket húznak a tősgyökeres idős soproniak és a „Neuhofban” vagyis az Erzsébet kertben még előfordul, hogy kalapot lengetve „Alászolgájával” vagy „Van szerencsémmel” köszönnek egymásra a régi időkből itt maradott polgárok. Élnek a hagyományok. Sok minden más is.

-Milyen okos lány vagy te! – derült fel Péter arca.

-Tudod mi egy belsőbb körben, aminek Benkő Géza is a tagja, akit te ismersz, szóval azzal a társasággal sokszor elmegyünk a Fenyőgyöngy étterembe. Ott szoktunk valódi selmeci nótákat énekelni. A múltkor pedig, igaz már kicsit túl sok sör után, az egyik barátunk és főiskolai társunk, Grátzer Miklós egy bicskával megvágta a kezét és vérrel írta fel a falra, hogy Selmec. Mi pedig követtük őt és keretbe foglaltuk a saját vérünkkel, azt a feliratot. Még most is ott van.

Verának kikerekedett a szeme. Aggodalom, de őszinte csodálat is bujkált a tekintetében. – Szóval ti voltatok azok ??? Ennek már híre is ment és úgy hallottam nyomoztak is utána. Én…az az igazság nagyon büszke vagyok rátok és főként Terád. Közel hajolt a fiúhoz, éjfekete szemeiben különös tűz égett. Péter nem tudta leplezni felkavaró vágyát. Lassan közeledett a szájával Vera szájához, aki nem fordította el az arcát. Először csókolták meg egymást és az sem érdekelte őket, hogy alig tizenöt méternyire a tölgyfák árnya alatt több orosz teherautó is parkolt, hatalmas parabolaantennákkal vizslattak nyugati irányba, Bécs felé, ahol egy nappal korábban kihirdették Ausztria függetlenségét. „Österreich ist frei!” (Ausztria szabad!) kiáltotta Leopold Figl külügyminiszter a Belvedere palota erkélyéről.

(A fényképen a soproni főiskolások zenakara. A felsőbb harmonikán Benkő Géza játszik, akinél vancouveri utam során többször is vendég voltam.A fotó Benkő Géza gyűjteményéből származik.)