Válaszlevél Vancouverből Sopronba

Drága Gábor Barátom! Legkedvesebb Balekom, Csavar !

Legutóbbi leveled alaposan felrázott engem a vancouveri hétköznapok kényelmes nyugalmából. Számomra különben is nem múlhat el egyetlen óra sem , hogy ne gondolnék az utolsó napunkra, ott Sopronban, amikor a Dimitrov téri kollégiumban hajnalban Bognár néni riasztott bennünket: jönnek az oroszok Sopron felé! Azon a napon dőlt el a mi sorsunk. Van, akinek szerény reggelije maradt a kollégiumi asztalon, mások az előző nap behordott téli tüzelőt hagyták ott, lángjai soha többé nem melegítették fel őket. Aznap a búcsú szót töröltük elménk szótárából. Mert búcsúzni nem jutott idő, még a legszeretettebbekkel sem. Azt mondják mi vértelen forradalmat csináltunk Sopronban. Barátom, te is tudod, hogy nem rajtunk múlott, amikor az egyetemisták kivonultak október 23-án a város utcáira, a rangosabb épületek tetején ávósok bújtak meg géppuskáikkal. Tudtuk és láttuk ezt jól, a postaépület tetején golyószórókkal „üdvözölték” a forradalmunkat, ezért az Erzsébet utca helyett a Mátyás király utcában vonultunk tovább a Széchenyi tér felé. Most azon tőröm a fejem, hogyan lehetséges, hogy mi hatos sorban meneteltünk, kart karba öltve, diáknótákat énekelve, elöl pedig két waldenes diákkal, akik koszorút vittek a kezükben és egy táblát: „Együtt a lengyelekkel!” Ma el tudnál képzelni egy ilyen életszínpadi víziót? Csodálatos képet? Eljátszottam a gondolattal, adott esetben, ha a történelem megint ilyen helyzetbe sodorná országunkat, erre az esetre maradna – e még lelki erő, összetartás, közösségi hit és lelkesedés a mai ifjúságunkban? Honnan vettük akkor a bátorságot, miből eredt a mi fegyelmünk és büszkeségünk, miként voltunk képesek közös szívdobbanásunkra lépdelni? Aznap nem féltünk a haláltól. „Tudtuk, hogy maguk mások”- suttogták nekünk nem egyszer könnyes arccal a soproni emberek. Igen azok voltunk: „mások”. Pedig csak egyetlen provokatív lépés kellett volna és a Mosonmagyaróvárihoz hasonló sortűzben gyarapíthattuk volna a magyar történelem mártírjainak számát.

Mi, amikor meghallottuk a rádióban a fegyverek ropogását, nem hagytuk , hogy továbbra is becsapjanak bennünket és a lángot, ami felébredt a lelkünk mélyén mindenféle fondorlatos ígéretekkel eloltsák. Olyanokkal vállalkoztunk a nemzetőri feladatokra, mint Benkő Géza, Bölecz Béla, Kékesi József és a többiek, még hosszan sorolhatnám. Nagyszerű srácok valamennyien. Csak Bölecz Bélát ismertem jobban, akinek az édesapja kovácsmester volt Szentgotthárdon. És állítom neked, az apai példa sok-sok nemzedéken át meghatározza egy-egy család jövőjét is. Mert Béla apja egy becsületes, szorgalmas iparosember volt, szülőfalujának Farkasfának legerősebb embere, aki egyenes beszéddel és egyenes gondolatokkal még a falubírói rangot is elérte. Nem volt mese és nem volt kitaláció, amikor az öreg alakjából legendát szőttek, mert amikor a háború végén az oroszok mindenütt fosztogattak és nőket erőszakoltak, ő nem félt a haláltól, ha igazságot kellett szolgáltatni. Falubíróként kiállt egy szerencsétlen család mellett, akiknek már betevő falatjukra sem tellett, de volt szép lányuk és még egy öreg kordélyuk, ami kellett a muszkáknak az összezabrált holmik elszállítására. Amikor az egyik Iván lekapta a tartóláncot a kocsirúdról és a családot védelmező bíróra csapott, a kemény kovács elkapta azt és kitépte az orosz kezéből, majd megforgatta a levegőben az elképedt tolvaj előtt. A többi orosz azonnal géppisztolyra töltött, de valami csoda folytán egyikük sem lőtt. Pedig mit ért akkor egy ember élete! Talán az erő látványa a csodálatra méltó bátorság fékezte meg őket, de fegyvereiket végig a Bölecz édesapjára szegezve lassan elvonultak.

Hát ilyen fiúkkal laktam én együtt a Dimitrov téri diákszállón és ilyen férfivá érett társakkal harcoltam a forradalom napjai alatt. Mert harc volt ez az őrjárat éjjel-nappal Sopron utcáin. Amikor vége volt a szolgálati napunknak, gyakorta éhes gyomorral feküdtünk le, és amíg az egyetemi pincébe zárt ávósoknak napi háromszori étkezést biztosítottunk, addig mi nemzetőrként alig jutottunk néhány falathoz, maximum a segélycsomagokból kapott csokoládéhoz és egy pohár teához. Hát ilyen bolondok voltunk mi. De apáinktól ezt tanultuk. Ilyen tartást és hitet örököltünk. Aminek persze az ellenkezője is igaz. Ismertünk olyan családot Sopronban, ahol a kék-ávós családfő az ötvenes évek elején parasztgazdák zaklatásra specializálta magát. Elhurcolás, kényszermunka, beszolgáltatás és kínzások, de ezt mindenki tudja. Ha jól értesültem, ennek a családnak egyik fia ma egy sikeresnek számító nagy múltú napilap főszerkesztője. Nem tudom volt-e az ő szívében megtisztulás? Önvizsgálat? Megbánás és vallomás. Legalább elhatárolódás a múlt, az apák bűnei miatt. Nálunk 56 katarzisa lehetőséget adott volna erre. Ám a vesztes forradalom, a magyar öntudat vérig sértése és megalázása más irányba terelte a dolgokat. Hiszem, hogy sokan, sok mindennel tartoznak még ebben a hányatott történelmi fordulókkal bővelkedő kis országban. De erről majd legközelebb…

Fájó szívvel írom le ezeket a sorokat. Nagy kérdések ezek. Választ rájuk szinte senki sem adott még. És Neked van igazad, öreg, drága balekom. A mi napjaink megvannak számlálva. Nem tudhatjuk, közülünk ki kapcsolja le legutolsóként a villanyt. Velünk egy korszak is végleg eltűnik majd.

Szívből ölellek! Legközelebb, ígérem írok majd a családról is.

Üdv az erdésznek! Jó szerencsét a bányásznak!

( A fényképen a mai nemzedék emlékezik 56-ra. Az Országos Erdészeti Egyesület lapjában jelent meg 2016. október. 26-án. A forradalom 60-ik évfordulóján).