Kilenc lánytól kilenc flekk a szívtiprónak

Kilenc lánytól, kilenc flekk a szívtiprónak

Számos alkalommal sétálgattam a Soproni Egyetem botanikus kertjében. A természet csendje és ünnepélyessége elvarázsolt. Milyen különös, hogy ez a béke, a megdermedt méltóság egy pillanatra sem idézi fel az Alma Mater két borzasztó exodusát, „Selmec” száműzését és az 56-os forradalom okozta sebeket és fájdalmat. Itt valahogy áll az idő, lassan peregnek a percek, pedig minden emlékmű, faóriás, a professzorok mellszobrai, a régi kövek, az egyetemi útvonalak, a kanyargó ösvények mesélni tudnának a múltról. A múltról, ami nem mindig a nagy dolgokról mond sokat, de a kicsi történések bájában sokszor mélyebben, szívhez szólóbban megnyilatkozik. Azon gondolkodtam, hogy sok esetben miért karakteresebbek a régi idők történetei. Hiányoznak az egyedibb, személyesebb epizódok, amelyek a régi időkben, Selmec idején és a már a főiskola soproni mindennapjaiban, még az ötvenes években is, megszínesítették az itteni diákéletet. A romantika kopott meg? Azok a történetek homályosultak el, amelyek a város és a diákság kifejezetten családias kapcsolatát jellemezték? Igaz még kicsi volt a város, de nagyhatású az egyetem szellemi ereje és a hagyományok tovább élése, még a tiltások ellenére is. Például Adamovich professzor, még hallgató korában, a „Nagy Szívtipró” szerepének örülhetett, waldenjén ugyanis nem kevesebb, mint kilenc flekk díszelgett, ami annyit jelentett, hogy kilenc különböző soproni lány varrta fel azokat. A cím birtokosai rendre az erdőmérnök hallgatók közül kerültek ki. Erről szól a fáma, hogy Rákosi rendszer idején csak azért hagyták meg az erdész kart Sopronnak, míg másokat áthelyeztek, mert a soproni lányok és lányos mamák, számtalan aláírással, tiltakozó levelet írtak az Oktatási Minisztériumba. Hát igen azok a kedves soproni lányok. Sopron nagycsaládja, szakestélyeivel, báljaival, piknikjeivel együtt?

Gőgös Ferinek is nagyon hiányoztak. Vancouverben nem talált rá az igazira. Üresnek és szellemtelennek találta az ottani nőket, pedig csinosak is voltak, de komolyan beszélgetni nem tudott velük, még akkor sem, amikor már alaposabb nyelvismeretre tett szert. Az olyan érzékeny lelkű erdőmérnök hallgatónak, mint Feri volt, nem akadt megfelelő párja. Ha itthon marad talán igen, de ő volt az, aki kicsit profánul kifejezve, a két pad között a földre esett. Elmenekült, mert nem bírta elviselni a szovjet mintára kiépült rendszert, de Kanadában is csalódott, ahogy egyik versében írta:

„ Vajon hazánk lesz -e

E föld, melyre testünk verítéke hull.

Lesz-e itt otthonunk?

S megmaradunk -e, melynek születtünk,

Búsuló, de munkás jó magyarnak?

Vagy, mi is bedőlünk a csillanó aranynak.

S leszünk barbárok.

Késsel, pisztollyal, könyökkel

Törtetve bírásáért.

A nagyhasú Mammonnak.”

Persze nem volt egyedül, Tamási Miklós a nagyobb elismertségre szert tett költő is hasonló fájdalmakkal küzdött, hiányzott neki az a szellemi nagyság, a hazai föld ígérete, amit nagy költőink és íróink képviseltek műveikben. Sokszor egyet kellett értenie hallgató társával, aki nyíltan és egyenesen kimondta, ami a szívét nyomta : ” Barom degenerált nép ez”. Óriási túlzás ez, mégis úgy tűnik a magyar műveltség, az oktatás, a hagyományok ereje nem tudott keveset adni az iskolapadokban még a legnagyobb elnyomás idején sem. Könnyű volt azoknak, akik két kezük munkájára és a fizikai kényszer szülte küzdelemre tudtak koncentrálni. A soproni diákok többsége ilyen volt. Segítette ebben példátlan összefogásuk ereje is. A kanadai Hinterland legsötétebb zugaiban ,az esőerdő poklában is hely álltak. Megmutatták, hogy az átöröklődő magyar jellem, nem panaszkodásra, nem tiltakozásra, nem lógásra nevelte fiait, minden munkát vállaltak, a helyiek megvetése, kirekeszteni akarása ellenére is. Így lett belőlük hosszú évek küzdelmei után mérnök, tanár, sarkkutató, pap és ornitológus, közgazdász, térképész, adminisztrátor, élsportoló és professzor. Magam is találkozhattam legtöbbjükkel kanadai tartózkodásom alatt. És felfigyeltem arra, hogy a leleményesség a legnehezebb helyzetekben sem hagyta cserben hazánk fiait. Talán Pászner László példája igazolta ezt a legjobban. Aki kocsimosóként kezdte Vancouverben, majd egy farost és réteglemez üzemben kapott állást és akkor barátságot kötött a kémiával, ami annál nagyobb elégtételt jelentett számára, mert annak idején Sopronban, Romwalter professzor súlyos szavakkal illette a vizsgázó diákot: „Tisztelt úr, maga még olvasni sem tudja a kémiát”. Komoly gyakorlatot szerezve a vancouveri üzemben, 1960-ban jelentkezett az UBC fatechnológia tanszékére, hogy elméletben is előre haladjon, majd attól fogva egyenesen építette tovább karrierjének útját. Új eljárások, külföldi tanulmányutak, szabadalmak fémjelezték ezután a szakmai fejlődését. Betetőzésként a legnagyobb, külföldön is visszhangra talált fejlesztései közé tartozott, a faalapú alkohol gyártás kidolgozása, valamint a cementtel kötött tűzálló építőanyagok, gerendák, zsindelyek, forgácslapok nagyüzemi gyártása számos kanadai nagyüzemben és külföldön egyaránt.

(A fényképen Victoria városából Vancouverbe készülünk átrepülni 1989 őszén. Én középen és a baloldalamon a „Nagy Szívtipró”, azaz Cinke professzor. Jobbomon Benkő Géza 56 -ban ötödéves hallgató.)