A megfoghatatlan idő

Milyen csendes az erdő. Még a rügyek sem moccannak. Hol van még a tavasz! Látszólag pihen minden. Fagyos álom zárja le a természet szempilláit. Az út magánya köd burkolta hegyekbe vezet. Az ember várná, hogy valami mégis megjelenik az ösvényen. Mert az ember régóta tudja, valami mindig szembe kell, hogy jöjjön. De az erdő állatai most elhúzódnak a vándor csizmái alatt csikorgó jégmorzsák zajától. Aki beavatott olvasni is tud a havas erdei út nyomaiból. Szarvasok és őzek patái mutatják, hogy tegnap és a közelmúltban jártak itt többen is. A földet vaddisznók túrták fel az út két oldalán, gyökereket kerestek és durva szőrzetüknek meg sem kottyant az elszáradt vadrózsa bokor tüskéje. A völgyben a patak csordogálása töri meg a csendet, itt-ott előbújik a jégpáncél alól. Miért van az, hogy itt a nyugtalanító gondolatokat száműzi az ember ? Nincsen fenyegetés, nincsen riogatás, nincsen félelem, zajkeltés és politikai erőszak. Úgy van minden, ahogy az megteremtetett. Úgy van minden, ahogy az háromezer éve is volt ,amikor kelták barangoltak itt, hogy a patakból vizet merítsenek házaik tárolóedényeibe. És úgy van itt minden, mint alig kétezer esztendeje, amikor a római veterán legkisebb lánya mosni jött a ruháját a patakhoz, de egyik gyűrűje a munka közben lecsúszott az ujjáról, hiába kapott utána, soha többé nem találta, elgurult a völgy aljába és most ott őrzi a mélység, betemetve vastagon barna erdei földdel és nyirkos avarral. Hiába történtek meg ezek , itt senki nem beszél a régi és a mai dolgokról, mert az idő itt megfoghatatlan, összefolyik évezredek valamikorija a mai télutó jelenével. A vándor pedig csak megy tovább, mellét feszíti a friss erdei levegő. Nem gondol semmire, csak ballag tovább és magába szívja a büszkén helytálló fenyők harmatát. Alakja lassan eltűnik a kiismerhetetlen távolban. Majd eggyé válik a természettel, amely nem hívja ütközetre a hívságok hozzá méltatlan forgatagát. Az erdőbe az soha nem jut el.

hozzászólások lezárva.