Akik életüket adták a beilleszkedés éveiben

Dalmai Péter éppen rezidensi gyakorlatát végezte a vancouveri General Hospital neurológiai szakosztályán, amikor a bátyja felhívta, mert pénteken nagypapánál járt és szerinte az öreg szemlátomást nincsen jól. Beesett az arca, lesoványodott és már napok óta nem borotválkozott. Talán egy ápolót kéne találni a számára, mert lassan önmagát sem tudja ellátni. A szobákban rendetlenség, szétdobált holmik és földre szórt iratok, régi újságok. Ez borzasztó, ez nem mehet így tovább-magyarázta Joe. Értesítették a húgukat, Brendát is, ezért közös egyetértéssel döntöttek úgy, hogy meglátogatják nagyapjukat a westendi öröklakásban, szétnézni az öregúrnál és megbeszélni mit lehetne tenni. Szinte egyszerre érkeztek oda azon a ködös, esős novemberi napon. Bár előre jelezték érkezésüket, nagypapa láthatóan meglepődött, amikor mindhárman beállítottak hozzá. Dalmai Péter az ágya mellett a földön ült és egy újságból kivágott cikket szorongatott. Foltos pizsamanadrágban, szétgurult gyógyszerei között megdöbbentően elesett látványt nyújtott. Dávid fel akarta segíteni és az újságlapot kivenni a kezéből, de ő görcsösen szorongatta.

– Mi az Papuska kérdezte ? – tőle Péter. – Milyen cikk az? – aggodalmaskodott János is. De az öreg nem válaszolt. Csak ijedt tekintettel nézett rájuk. Igy hát Dávid szép lassan kivette a kezéből a Vancouver Sun kissé már gyűrött kolumnás odalát. Egy 1967 november 12-i cikk volt a közepén. Amikor elolvasták beleremegtek : Tragédia a 99-es úton West Bay Park közelében . Egy kétgyermekes asszony lelte halálát abban a balesetben, amit egy ittas vezető okozott tegnap az esti órákban. Martha Kováts Erdős az 1956-os magyar forradalom egyik résztvevője volt, A Soproni Divízió tagja, aki városunk egyetemén a UBC -in szerezte meg erdőmérnöki oklevelét A lead alatt pedig a teljes cikk, amely csaknem féloldalon számolt be a szörnyű tragédia részleteiről.

– Nagypapa hát nem tudtad elfelejteni? – sóhajtotta Brenda

– Nem, nem tudom. Minden diáktársamért imádkozom, akik elmentek már. De azokért főként, akik itt kinn életüket adták az első évek küzdelmei alatt. Márta nagyon szép lány volt, amikor ötödévesént kijutottunk Kanadába, Kováts Miklós már nagyon csapta neki a szelet. Mindjárt a partraszállás után összeházasodtak és boldogan éltek, két gyerekük született. Aztán a sors közbeszólt, csak tíz év jutott neki idekinn, mikor egyenesbe jutottak volna, egy részeg fickó telibe találta a kocsijukat, azonnal meghalt…De ő nem volt egyedül, sorban jöttek a következők, 1977-ban az egyik legjobb barátom Kis-Tóth János helikopter szerencsétlenségben vesztette életét, a Yukon felett repültek, amikor egy hirtelen keletkezett óriási viharban Dawson City közelében az erdőfelmérési feladataik közben a folyóba zuhantak.1978-ban már nyolcan hagytak itt bennünket, többségük valamilyen tragédia következtében. Ők az életüket, a vérüket adták, a beilleszkedés legnehezebb éveiben. Mi már jobban éltünk, már nyugodtabb, jómódú kanadai polgárokként…

– -Múltkor azt ígérted, hogy mindent lediktálsz nekem és nem folytatsz külön utakat, főleg olyanokat nem, amelyek nagyon megviselnek lelkileg- dohogott Dávid. – Most megmérem a vérnyomásod. Látom a gyógyszereid szétgurultak, talán napok óta nem is vetted be őket.

– Ez nem jó nagypapa, 178/12o. Nagyon magas. Most a szemünk láttára beveszed a gyógyszereidet, melyeket úgy tűnik hiába írtam fel. Oké? John és Brenda a tanú rá. Ami pedig nagyon fontos, hogy mi hárman, szeretnénk egy ápolót megbízni, aki naponta törődik veled néhány órát. A költségeit mi álljuk majd. Addig is Brendát megkérjük, hogy mosdasson meg téged, amíg János és én rendet rakunk a lakásban. Ne is tiltakozz! Olyan itt minden, mint egy oroszlán barlangban. Egyszerűen rémes!

– De én most diktálni akarok…Hetek óta nem jöttél hozzám, hogy az emlékkönyvemet folytassuk. Mi lesz, ha egyszer csak feldobom a talpam. Ki fejezi be akkor a könyvet, az 56-os erdőmérnök hallgatók történetét? – panaszkodott a nagyapjuk.

– Egyrészt rosszul emlékszel, csupán öt napja nem jártam nálad. Igaz akkor nem sok időt töltöttünk a jegyzeteléssel. Órákig a papírjaidat rendezted. Másrészt nekem sietnem kellett egy fontos kórházi kivizsgálás miatt. Most itt igyekszünk rendet rakni. Aztán szakítok időt a magnófelvételekre. Rendben Öregúr? Dalmai Firma úr?

– Látod te mindig megmosolyogtatsz. Huncut vagy Dávid!-intette meg ujjával maga is viccesen.

– Igyekszem Ópapa! És tudnod kell, mindhárman nagyon szeretünk és azt akarjuk, hogy maradj köztünk még sokáig. Tudod az édesapánk Endre, a te fiad Andrew sem fogadta meg a szavunkat. Agyon hajszolta magát, nem törődött az egészségével. Szegény anyánk sorsára jutott. Fiatalon haltak meg a szüleink, de te még hála Istennek itt vagy. És itt is kell még maradnod velünk. Gyertek öleljük meg a nagypapát – hívta most Dávid a többieket. Az ágyra ültették és mind a három unokája most átkarolta, Brenda még dúdolt is egy gyerekkori éneket, percekig ültek így együtt, elérzékenyülve, teljes összhangban.

– Aztán mindenki a feladatához látott.

– No öreg forradalmár most már jobban vagy? -kérdezte János a szemmel láthatóan meghatódott öregembert.

– Ha végeztünk majd Dávid felveszi a magnóra…?

– Hát persze így lesz Papa – nyugtatták meg. – Köszönöm! – ő csak ennyit mondott válaszként, miközben boldogság öntötte el a szívét, a szeretet melege.

– Meg is borotváltok engem?

– Persze hogy, csak előbb most pihenned kell egy kicsit, János a szakálszobrász, ő majd megcsinálja, Brenda főnövér pedig friss pizsamába bújtat, utána pedig belekezdünk a történeteid rögzítésébe. Úgy számoltam 234 oldal már készen is van, azokat leírtam neked a magnóról. Jól haladunk. Fel a fejjel!

(A fénykép Roller Kálmán könyvéből származik. „Mi is voltunk egyszer az Akadémián”)