Ami első volt Sopronban

Miben volt első Sopron? Négy évtizedes újságírói pályám alatt ezt a kérdést mindig feltettem. Kérdeztem bizony helytörténészektől, városszépítőktől, a kultúra frontembereitől. Ők pedig utat mutattak a kutatásokhoz. A levéltárba, a könyvtárakba, vagy éppen a Soproni Szemle szerkesztőihez. Olykor a régi újságcikkek is kiváló kalauznak bizonyultak. Ez a város – amelyre az egész ország büszke lehet – sorra felvonultatta azokat a kezdeményezéseket, találmányokat, kulturális eseményeket, építészeti újdonságokat, a tudomány, a technika, a gazdaság vagy a közélet remekeit,amelyeket minden más hazai települést megelőzve adott át a köznek egy-egy kiváló soproni polgár, soproni közösség. Hány, de hány ilyen cikket írhattam, és ez nem csupán szórakoztató volt, hanem ezzel megbecsülésem is kifejezhettem választott városom iránt.

Vizuális alkatom van. Ezért aztán a képi világ hamarabb fog meg mindennél. Talán ennek köszönhetem, hogy a soproni képzőművészet az elsők között gyakorolt rám komoly hatást. Azt is megtudtam ezzel kapcsolatban, hogy Csatkai Endre írt a Sopronvármegye című újságban, több mint száz évvel ezelőtt, az első soproni képkiállításról. Maga az esemény 1847-ben került megrendezésre és ezzel valamennyi vidéki városaink közül Sopron szerezte meg az elsőbbséget. Azóta sok-sok művész, nagy alkotó tette le kézjegyét a városunkban. Ezzel összefüggésben megint csak Csatkai Endrére hivatkozhatom, aki 1918-ban azt írta : „Nemrégiben lett köztudomású, hogy a Budapesti Szépművészeti Múzeum nagyobb képgyűjteményt fog a Soproni Múzeumban letétként elhelyezni, s ezt lehetőleg a soproni vonatkozású festők műveiből állítják össze. Ha ezeknek a művészeknek a névsorát megcsináljuk meglepődve látjuk, hogy az oly rövid időt felölelő magyar művészet történetében milyen nagy szerepet játszik Sopron.”

Ehhez képest manapság furcsa időket élünk. Napjainkban nem csupán egy állandó, a város múltjához méltó állandó kiállító tér/terem hiányzik a városból, de a tárlatokról hírt adó recenziókat is hiányolhatjuk a helyi médiából. Aktív újságíró koromban nem telt el úgy egy hét, hogy egy-egy jelentősebb képzőművészeti kiállításnak ne adott volna helyet a város. Írtam is a Kisalföldbe számtalan recenziót. Szép idők voltak. És volt rá igény. No meg késztetés a lap akkori szerkesztői részéről, hogy helyt adjanak ezeknek a művész portréknak és alkotásaiknak. Számos helyi képzőművésszel találkozhattam akkoriban. Giczy Jánossal, Gáspárdy Sándorral, Fejér Zoltánnal, Kovács-Gombos Gáborral, Roisz Vilmossal, és még sorolhatnám. Most hiába is keresnénk a kiállításokról sorjázó írásokat. Eltűntek a lapokból, mint megannyi kulturális érték. Dehát mit is tegyünk, ilyenné vált a korszellem. Más volt az a kontaktus, a találkozás szelleme is, ami egy-egy művészhez becsalogatta az embert. Jártam Giczy János műtermében és szagoltam frissen megalkotott szárnyas oltárjainak különös illatát, miközben a mester ízes nyelvén andalított. Megismerni egy alkotót munkája közben ez a valódi élmény. Ott voltam például Fejér Zoltánnál is, aki akkoriban festett miniatűrjeit nagyítóval szemléltette, mintha valami csodavilág lényeit mutatná be. (Mert az is volt az.) Testközelben mutatkoztak az alkotók és így még inkább beavattak művészetükbe. A város befogadta őket, Ákos Ernőtől Wosinszky Kázmérig. Tájképek, portrék, , csendéletek, életképek születtek, majd jóval később modern felfogású alkotások kezdték feszegetni a vizualitás határait. Ám érdekes módon a társadalmi feszültségek, az élet nagy sorskérdései ritkábban jelentek meg a soproni alkotók műveiben. A nyugodt polgári létérzés, a kiegyensúlyozottságba való kapaszkodás és a város kimeríthetetlen szépségeinek ábrázolása lehettek ennek az okai. Talán inkább Soproni Horváth József egy-egy zseniális festményén célozta meg előbbivel is a közönséget. Annak idején írhattam Szász Endréről is, akit felemás fogadtatásban részesített a város a nyolcvanas évek második felében. (A párt helyi korifeusai műtermet szereztek neki a Széchenyi palotában, a tanács viszont nem adott neki telket festőiskolájának megteremtéséhez.) Ő festett egy különleges képet Magyar út címmel. Ezt egy ideig Sopronban is lehetett látni. A festményen egy nyílegyenes autópálya mutatta a haladási irányt, ám felette keresztben egy drótkötél volt kifeszítve, azon pedig egy mokány magyar ló akart átmenni, egy mokány magyar lovassal. Társadalom kritika? Nem is tudom. A festmény mindenesetre itthon nem talált gazdára, végül Kanadában vásárolták meg.

Nehéz lenne azon vitatkozni,hogy a nyolcvanas évek kiállításai vajon színesebbek, tartalmasabbak és átfogóbb képet nyújtóak volta -e a maiaknál. Az kétségtelen, hogy a Soproni Ünnepi Hetek, a tavaszi napok és az őszi tárlatok akkoriban színesebb lehetőségeket adtak a más tájakról, olykor idegenből is érkező művészeknek.Emlékszem Jeney Tibor és Obrozil Edit harang kiállítására, amely azért is rangos eseménynek számított, mert Sopron a Seltenhoferek jóvoltából harangöntésben is európai hírnévre tett szert.Írhattam Kiss Roóz Ilona plasztikáiról, Balla Demeter fotókiállításáról, a Kineteam csoport meghökkentő tűzképeiről, ballonszobrairól és lézergrafikáiról is. És létezett olyan műhely és bemutatóterem a Pannónia szálló mellett ,mint a soproni Képcsarnok is, ahol Palicz József tájképei arattak sikert. Amerigo Tot, Szervátiusz Tibor és Szász Endre alkotásai pedig valóságos kulturális szenzációt nyújtottak a soproni közönségnek. Sopron megtartó ereje, haza csalogatta a Bécsben élő Buda Györgyöt is, aki Fertő táj nagy mestere volt, de a Brennbergi völgy évszázados fenyveseit és az Őrség bükköseit is vászonra vitte a határ mindkét oldalán. Valódi művészeti célponttá vált a Festőterem is a folyamatos és nagyon élő bemutató tereivel, ahol Kéky Éva tárlata után , nem sokkal N. Kustos Margit szerepelt, majd Lóránt Zsuzsa következett nagy sikerrel. (Róluk, mindannyiukról írhattam recenziót). Igazi pezsgés volt ez. Én legalábbis így láttam. Amit az is fémjelez,hogy sorra nyíltak a galériák a városban. Az egykori Körmendi-Csák Galéria, a Poppins Galéria, a SEP7M Galéria, Örsi András szobrászművész galériája. Ezek sajnos mára eltűntek. A Munkácsy Terem, a Festőterem, a Soproni Horváth Gyűjtemény, a Torony Galéria, a Várkerület Galéria, a Mühl Aladár Terem pedig az ideiglenesség kitettségében feszül. Cikkem elején írtam, hogy a Soproni Múzeumba már a múlt század elejétől fogva eljutott rengeteg festmény, grafika, fotó és plasztika. Ez a gazdag gyűjtemény most raktárakban várja feltámadását…

(A képen Soproni Horváth József Mi lesz veled című festménye látható).