Kilenc lánytól, kilenc flekk a szívtiprónak

Számos alkalommal sétálgattam a Soproni Egyetem botanikus kertjében. A természet csendje és ünnepélyessége elvarázsolt. Milyen különös, hogy ez a béke, a megdermedt méltóság egy pillanatra sem idézi fel az Alma Mater két borzasztó exodusát, „Selmec” száműzését és az 56-os forradalom okozta sebeket és fájdalmat. Itt valahogy áll az idő, lassan peregnek a percek, pedig minden emlékmű, faóriás, a professzorok mellszobrai, a régi kövek, az egyetemi útvonalak, a kanyargó ösvények mesélni tudnának a múltról. A múltról, ami nem mindig a nagy dolgokról mond sokat, de a kicsi történések bájában sokszor mélyebben, szívhez szólóbban megnyilatkozik. Azon gondolkodtam, hogy sok esetben miért karakteresebbek a régi idők történetei. Hiányoznak az egyedibb, személyesebb epizódok, amelyek a régi időkben, Selmec idején és a már a főiskola soproni mindennapjaiban, még az ötvenes években is, megszínesítették az itteni diákéletet. A romantika kopott meg? Azok a történetek homályosultak el, amelyek a város és a diákság kifejezetten családias kapcsolatát jellemezték? Igaz még kicsi volt a város, de nagyhatású az egyetem szellemi ereje és a hagyományok tovább élése, még a tiltások ellenére is. Például Adamovich professzor, még hallgató korában, a „Nagy Szívtipró” szerepének örülhetett, waldenjén ugyanis nem kevesebb, mint kilenc flekk díszelgett, ami annyit jelentett, hogy kilenc különböző soproni lány varrta fel azokat. A cím birtokosai rendre az erdőmérnök hallgatók közül kerültek ki. Erről szól a fáma, hogy Rákosi rendszer idején csak azért hagyták meg az erdész kart Sopronnak, míg másokat áthelyeztek, mert a soproni lányok és lányos mamák, számtalan aláírással, tiltakozó levelet írtak az Oktatási Minisztériumba. Hát igen azok a kedves soproni lányok. Sopron nagycsaládja, szakestélyeivel, báljaival, piknikjeivel együtt?

Gőgös Ferinek is nagyon hiányoztak. Vancouverben nem talált rá az igazira. Üresnek és szellemtelennek találta az ottani nőket, pedig csinosak is voltak, de komolyan beszélgetni nem tudott velük, még akkor sem, amikor már alaposabb nyelvismeretre tett szert. Az olyan érzékeny lelkű erdőmérnök hallgatónak, mint Feri volt, nem akadt megfelelő párja. Ha itthon marad talán igen, de ő volt az, aki kicsit profánul kifejezve, a két pad között a földre esett. Elmenekült, mert nem bírta elviselni a szovjet mintára kiépült rendszert, de Kanadában is csalódott, ahogy egyik versében írta:

„ Vajon hazánk lesz -e

E föld, melyre testünk verítéke hull.

Lesz-e itt otthonunk?

S megmaradunk -e, melynek születtünk,

Búsuló, de munkás jó magyarnak?

Vagy, mi is bedőlünk a csillanó aranynak.

S leszünk barbárok.

Késsel, pisztollyal, könyökkel

Törtetve bírásáért.

A nagyhasú Mammonnak.”

Persze nem volt egyedül, Tamási Miklós a nagyobb elismertségre szert tett költő is hasonló fájdalmakkal küzdött, hiányzott neki az a szellemi nagyság, a hazai föld ígérete, amit nagy költőink és íróink képviseltek műveikben. Sokszor egyet kellett értenie hallgató társával, aki nyíltan és egyenesen kimondta, ami a szívét nyomta : ” Barom degenerált nép ez”. Óriási túlzás ez, mégis úgy tűnik a magyar műveltség, az oktatás, a hagyományok ereje nem tudott keveset adni az iskolapadokban még a legnagyobb elnyomás idején sem. Könnyű volt azoknak, akik két kezük munkájára és a fizikai kényszer szülte küzdelemre tudtak koncentrálni. A soproni diákok többsége ilyen volt. Segítette ebben példátlan összefogásuk ereje is. A kanadai Hinterland legsötétebb zugaiban ,az esőerdő poklában is hely álltak. Megmutatták, hogy az átöröklődő magyar jellem, nem panaszkodásra, nem tiltakozásra, nem lógásra nevelte fiait, minden munkát vállaltak, a helyiek megvetése, kirekeszteni akarása ellenére is. Így lett belőlük hosszú évek küzdelmei után mérnök, tanár, sarkkutató, pap és ornitológus, közgazdász, térképész, adminisztrátor, élsportoló és professzor. Magam is találkozhattam legtöbbjükkel kanadai tartózkodásom alatt. És felfigyeltem arra, hogy a leleményesség a legnehezebb helyzetekben sem hagyta cserben hazánk fiait. Talán Pászner László példája igazolta ezt a legjobban. Aki kocsimosóként kezdte Vancouverben, majd egy farost és réteglemez üzemben kapott állást és akkor barátságot kötött a kémiával, ami annál nagyobb elégtételt jelentett számára, mert annak idején Sopronban, Romwalter professzor súlyos szavakkal illette a vizsgázó diákot: „Tisztelt úr, maga még olvasni sem tudja a kémiát”. Komoly gyakorlatot szerezve a vancouveri üzemben, 1960-ban jelentkezett az UBC fatechnológia tanszékére, hogy elméletben is előre haladjon, majd attól fogva egyenesen építette tovább karrierjének útját. Új eljárások, külföldi tanulmányutak, szabadalmak fémjelezték ezután a szakmai fejlődését. Betetőzésként a legnagyobb, külföldön is visszhangra talált fejlesztései közé tartozott, a faalapú alkohol gyártás kidolgozása, valamint a cementtel kötött tűzálló építőanyagok, gerendák, zsindelyek, forgácslapok nagyüzemi gyártása számos kanadai nagyüzemben és külföldön egyaránt.

(A fényképen Victoria városából Vancouverbe készülünk átrepülni 1989 őszén. Én középen és a baloldalamon a „Nagy Szívtipró”, azaz Cinke professzor. Jobbomon Benkő Géza 56 -ban ötödéves hallgató.)

Az egyik őszi napon, amely közel volt az 56-os forradalom 70.évfordulójához Dalmai nagypapa kétségbeesetten hívta unokáját. Dávid éppen egy előadást hallgatott az orvosi egyetemen, Bruce Payn professzortól, aki meglehetősen szigorú tanár volt. Ezért azt kockáztatta, hogy a prof alaposan megorrol rá, záróvizsgára sem engedi, amiért hirtelen eltűnt a padokból, de nem volt mit tennie, Dávid tudta komoly baj lehet, ha az öregúr segítségül hívja. Átverekedte magát a vancouveri belváros forgatagán és negyedórán belül már a jól ismert apartmanban volt. Ezúttal nagyapja maga nyitott ajtót, holtsápadtan, hófehér borzas, összekuszálódott hajjal és zavarodott tekintettel, ami semmi jót nem ígért.

-Miért késtél fiam? Miért várattál meg? Már azt hittem nem is jössz!- korholta le.

-Dehogy késtem nagypapa, hiszen a lehető leggyorsabban hajtottam hozzád. Mondd el, mi a baj? Biztosan tudok segíteni.

-Azon nem! Az én bajomon senki. Kizárt dolog. Az a valami ami bánt még itt van velem. Fojtogat, a halálom akarja, gyötör már napok óta…

-Mi az a valami? Ki bánt téged, drága nagypapa, Dalmai úr?!

-Ha tudnám magam is elbánnék a dologgal, de azt sem tudom ki ő?

-De hiszen nincs itt senki, nyugodj meg öregúr. Biztosan csak álmodtál valamit.

-Ne mondjad, hogy nincs itt, én látom, ott áll most mögötted és vigyorog. Azt sziszegte egész éjjel, hogy mocskos besúgó voltam és miattam rúgták ki a fiúkat a főiskoláról. Istenem ez nem igaz, én soha senkinek nem ártottam, nem ártottam az erdész fiúknak. Hamis információkat adtam le mindig, kitalált hülyeségeket, amit az ÁVÓ bevett. Csak azért írtam alá a papírt, mert a családot elküldték volna az internáló táborba. Szegény apámat, meg a mamát, a testvéreimet is. Földönfutókká tettek volna bennünket. Istenem, én nem akartam. Az öreg most előre hanyatlott, Dávid karjaiba, ő pedig magához ölelte, mint egy kisgyermeket, érezte, hogy didereg , egész testében rázkódik, a könnyek végig csordultak arcbőrén.

-Tudom papa, tudom, hogy soha nem tettél volna ilyet-ringatta Dávid az elnyűtt testet. – Emlékszel arra, amit mindig nekünk énekeltél, ha nem tudtunk elaludni, te voltál a biztonság nekünk. A két tesómnak meg nekem, te igaz ember vagy, igazi jó apa vagy, amikor Richard ott hagyott bennünket, te segítettél anyámnak talpra állni. Becsületes férfi vagy, csak valami rossz álom ez, ami most meggyötört, hidd el nekem. Aztán énekelni kezdett ahogyan nagyapja tette egykoron, fonnyadt vállát, átölve, mint egy kicsi gyermekét: „Erdő szélén házikó, abban lakik nagyanyó. Lám egy nyuszi ott robog, az ablakán bekopog. Kérlek, segíts énrajtam, a vadász a nyomomban. Gyere nyuszi, sose félj, megleszünk itt kettecskén!”

Eltitkolta a könnyét, de látta, hogy nagyapja megnyugszik és már nem reszket annyira. Hozzábújik, mint ő és a testvérei, amikor védelemre volt szükségük a családi viharok idején, amikor válófélben voltak a szüleik. A nagypapa beszélni kezdett, folyamatosan megállás nélkül, talán ez volt a gyógyír számára: Ugye tudod, hogy holnapután lesz a forradalom 70.évfordulója. Nekünk erdészeknek, akik kimenekültünk 56-ban ez nagyon sokat jelent. Még néhányan, akik élünk, pontosan tudjuk mi történt akkor. De nekem nagyon fáj, hogy a lényeg elveszett az idők folyamán. Hiszen annyi könyvet, megemlékezést írtunk magunkról és írtak rólunk, de az exodus igazi jelentése elveszett. Budapestnek könnyű volt meghatároznia a forradalmának jelképeit, mert az Nagy Imre és a pesti srácok voltak, de nekünk az egyetemistáink és Roller Kálmán. Mégis szétszabdalták, atomjaira szedték ezt a történetet, pontosan azok, akik szinte már „agyon írták”. Mindent tudunk az akkori eseményekről, sok mindent talán percre pontosan, hol, mikor, mi történt. Mi volt a forradalom előtti évek helyzete, hogyan éltek a főiskolások Sopronban, aztán a vancouveri beilleszkedés éveiről is hosszú, hosszú történetek születtek meg. Saját lapunkban a Kapocsban, a Tárogatóban, szegény Tamási Miklós írodalmi igényű visszaemlékezéseiben. Hogy gyűlölték az írót, Szilvási Lajost, aki a divizió számos tagja szerint meghamísította az első éveinket a könyvében, mert Kádár rendszerének akart kedvezni. Pedig hány kiadást megélt az a könyv, a Bujkál a hold, valósággal falták otthon, tudom Sopronban is, pedig korántsem adta vissza a kezdeti viszontagságokat, amiket a bőrünkön éreztünk meg, nap, mint nap. Ha olvasták volna Bölecz Béla barátom könyvét, Hahn Fülöp jegyzeteit, akkor ott igazi horrorral találkoztak volna. A szenvedésekről az esőerdő poklában, a fekete legyekről, a vérszomjas szúnyogokról, a durva körülményekről, a faragatlan kanadai favágokról, az áradó vadvizekről, amelyek nem egyszer áldozatot szedtek közülünk, és a lezuhant hidroplánokról, a munkahelyi balesetekről. a félelmetes erdőtüzekről, de hát dolgoznunk kellett és meg kellett élnünk valamiből. Mégis sokunk már az első fizetésekből autót vehetett magának, lakást bérelhetett és egy-két évtized alatt komoly egzisztenciát teremtett magának és a családjának mindenki. Büszkék lehettünk arra amire vittük, hogy diplomát szerezhettünk a száműzetésben, doktori címeket és kiváló erdőmérnöki karriereket. Ami pedig a dékánunk Roller Kálmán szerepét illeti, a legmegdöbbentőbb az volt, hogy még Vancouverben is megosztódtak a vélemények az ő szerepéról, itthon aztán végképp őt vádolták mindenért, amiért kétszáz diplomástól megszabadította az országot. Nem fogadta el azt a nép, nem fogadták el mindmáig a soproniak sem. Ez abból is látszott, hogy a diszdoktori címet azért Kanadában megszavazták számára, de itthon hosszú küzdelmek után is csak egyetemi díszpolgár lehetett. Pedig a kivándorlás motorja ő volt, ő tartott egyben bennünket, az UBC egyetemén szerzett diplomáinkat is neki köszönhetjük. Hát igazság ez?

Dávid ez idáig hagyta, hogy nagyapja kibeszélje magát, azt sem mondta meg neki, hogy időközben elővette a kismagnót, ami mindig keze ügyében volt. Alighanem ez volt az a nap, amikor a legkomolyabb kérdéseket hívta elő magából az öregember. Tudtán kívül sokat adott ezen a napon készülő memoárjához, de Dávid nem értette miért vádolta önmagát, miért érezte magát bűnösnek, amiért hét évtizeddel ezelőtt beszervezték ügynöknek, de biztos volt abban, hogy az ő jelentéseivel soha semmire sem mentek az ÁVÓ pribékjei. Talán azért vádolja magát? -vetette fel Dávid- mert ennek a híres történetnek, az erdészek 56-os exodusának, még mindig nincsenek elvarrva a szálai, még mindig fehér foltok, kétségek merülnek fel vele kapcsolatban? De vajon ez a nép, a magyar nép egyaltalán elfogadta e véglegesnek annak a kétszázezernek a döntését , valamint a sorsát, akik kimenekültek az országból a forradalom leverésének napjaiban…? Szóval – döbbent most rá – 56 megítélése minden igazságtétel, minden elfogadás és ünneplés, minden történeti feltárás ellenére is nyitva maradt még, mint a feltépett soha nem gyógyuló seb, amely napjainkban is tovább vérzik, tovább szüli magából a démonokat, féregként rágja a nemzet testét, a megtisztulás teljessége nélkül? Megtisztulás! Végül is mi lenne az? Mi lehetne az? Nagyapja démonjai mégis igazat mondanak?

(A fényképen Roller Kálmán dékán,akinek köszönhető a vancouveri UBC egyetemének soproni fakultása. A fénykép forrása Roller Kálmán: „Mi is voltunk egyszer az akadémián cimű könyv”.)

Drága Gábor Barátom! Legkedvesebb Balekom, Csavar !

Legutóbbi leveled alaposan felrázott engem a vancouveri hétköznapok kényelmes nyugalmából. Számomra különben is nem múlhat el egyetlen óra sem , hogy ne gondolnék az utolsó napunkra, ott Sopronban, amikor a Dimitrov téri kollégiumban hajnalban Bognár néni riasztott bennünket: jönnek az oroszok Sopron felé! Azon a napon dőlt el a mi sorsunk. Van, akinek szerény reggelije maradt a kollégiumi asztalon, mások az előző nap behordott téli tüzelőt hagyták ott, lángjai soha többé nem melegítették fel őket. Aznap a búcsú szót töröltük elménk szótárából. Mert búcsúzni nem jutott idő, még a legszeretettebbekkel sem. Azt mondják mi vértelen forradalmat csináltunk Sopronban. Barátom, te is tudod, hogy nem rajtunk múlott, amikor az egyetemisták kivonultak október 23-án a város utcáira, a rangosabb épületek tetején ávósok bújtak meg géppuskáikkal. Tudtuk és láttuk ezt jól, a postaépület tetején golyószórókkal „üdvözölték” a forradalmunkat, ezért az Erzsébet utca helyett a Mátyás király utcában vonultunk tovább a Széchenyi tér felé. Most azon tőröm a fejem, hogyan lehetséges, hogy mi hatos sorban meneteltünk, kart karba öltve, diáknótákat énekelve, elöl pedig két waldenes diákkal, akik koszorút vittek a kezükben és egy táblát: „Együtt a lengyelekkel!” Ma el tudnál képzelni egy ilyen életszínpadi víziót? Csodálatos képet? Eljátszottam a gondolattal, adott esetben, ha a történelem megint ilyen helyzetbe sodorná országunkat, erre az esetre maradna – e még lelki erő, összetartás, közösségi hit és lelkesedés a mai ifjúságunkban? Honnan vettük akkor a bátorságot, miből eredt a mi fegyelmünk és büszkeségünk, miként voltunk képesek közös szívdobbanásunkra lépdelni? Aznap nem féltünk a haláltól. „Tudtuk, hogy maguk mások”- suttogták nekünk nem egyszer könnyes arccal a soproni emberek. Igen azok voltunk: „mások”. Pedig csak egyetlen provokatív lépés kellett volna és a Mosonmagyaróvárihoz hasonló sortűzben gyarapíthattuk volna a magyar történelem mártírjainak számát.

Mi, amikor meghallottuk a rádióban a fegyverek ropogását, nem hagytuk , hogy továbbra is becsapjanak bennünket és a lángot, ami felébredt a lelkünk mélyén mindenféle fondorlatos ígéretekkel eloltsák. Olyanokkal vállalkoztunk a nemzetőri feladatokra, mint Benkő Géza, Bölecz Béla, Kékesi József és a többiek, még hosszan sorolhatnám. Nagyszerű srácok valamennyien. Csak Bölecz Bélát ismertem jobban, akinek az édesapja kovácsmester volt Szentgotthárdon. És állítom neked, az apai példa sok-sok nemzedéken át meghatározza egy-egy család jövőjét is. Mert Béla apja egy becsületes, szorgalmas iparosember volt, szülőfalujának Farkasfának legerősebb embere, aki egyenes beszéddel és egyenes gondolatokkal még a falubírói rangot is elérte. Nem volt mese és nem volt kitaláció, amikor az öreg alakjából legendát szőttek, mert amikor a háború végén az oroszok mindenütt fosztogattak és nőket erőszakoltak, ő nem félt a haláltól, ha igazságot kellett szolgáltatni. Falubíróként kiállt egy szerencsétlen család mellett, akiknek már betevő falatjukra sem tellett, de volt szép lányuk és még egy öreg kordélyuk, ami kellett a muszkáknak az összezabrált holmik elszállítására. Amikor az egyik Iván lekapta a tartóláncot a kocsirúdról és a családot védelmező bíróra csapott, a kemény kovács elkapta azt és kitépte az orosz kezéből, majd megforgatta a levegőben az elképedt tolvaj előtt. A többi orosz azonnal géppisztolyra töltött, de valami csoda folytán egyikük sem lőtt. Pedig mit ért akkor egy ember élete! Talán az erő látványa a csodálatra méltó bátorság fékezte meg őket, de fegyvereiket végig a Bölecz édesapjára szegezve lassan elvonultak.

Hát ilyen fiúkkal laktam én együtt a Dimitrov téri diákszállón és ilyen férfivá érett társakkal harcoltam a forradalom napjai alatt. Mert harc volt ez az őrjárat éjjel-nappal Sopron utcáin. Amikor vége volt a szolgálati napunknak, gyakorta éhes gyomorral feküdtünk le, és amíg az egyetemi pincébe zárt ávósoknak napi háromszori étkezést biztosítottunk, addig mi nemzetőrként alig jutottunk néhány falathoz, maximum a segélycsomagokból kapott csokoládéhoz és egy pohár teához. Hát ilyen bolondok voltunk mi. De apáinktól ezt tanultuk. Ilyen tartást és hitet örököltünk. Aminek persze az ellenkezője is igaz. Ismertünk olyan családot Sopronban, ahol a kék-ávós családfő az ötvenes évek elején parasztgazdák zaklatásra specializálta magát. Elhurcolás, kényszermunka, beszolgáltatás és kínzások, de ezt mindenki tudja. Ha jól értesültem, ennek a családnak egyik fia ma egy sikeresnek számító nagy múltú napilap főszerkesztője. Nem tudom volt-e az ő szívében megtisztulás? Önvizsgálat? Megbánás és vallomás. Legalább elhatárolódás a múlt, az apák bűnei miatt. Nálunk 56 katarzisa lehetőséget adott volna erre. Ám a vesztes forradalom, a magyar öntudat vérig sértése és megalázása más irányba terelte a dolgokat. Hiszem, hogy sokan, sok mindennel tartoznak még ebben a hányatott történelmi fordulókkal bővelkedő kis országban. De erről majd legközelebb…

Fájó szívvel írom le ezeket a sorokat. Nagy kérdések ezek. Választ rájuk szinte senki sem adott még. És Neked van igazad, öreg, drága balekom. A mi napjaink megvannak számlálva. Nem tudhatjuk, közülünk ki kapcsolja le legutolsóként a villanyt. Velünk egy korszak is végleg eltűnik majd.

Szívből ölellek! Legközelebb, ígérem írok majd a családról is.

Üdv az erdésznek! Jó szerencsét a bányásznak!

( A fényképen a mai nemzedék emlékezik 56-ra. Az Országos Erdészeti Egyesület lapjában jelent meg 2016. október. 26-án. A forradalom 60-ik évfordulóján).

Dzseki bácsi, egy letűnt világ „szupersztárja”

Ahogy az idő haladt Dalmai Péter egyre gyakrabban várta az unokáját, hogy folytassák memoárjának megírását. Dávid most nagyapjának soproni történeteit vette magnóra. Amiről az öregúr beszámolt az teljesen idegennek tűnt a vancouveri hétköznapok forgatagában. Mégis elemi erővel hatottak rá, hiszen nincsen új a nap alatt, ezek a történetek a múltból ágaztak a jelenbe és komoly tanulságokkal szolgáltak számára is.

-Tudod Dávid, Sopron az élmények tárháza volt. De kellett egy karmester, aki a „zenekar” összjátékát képes volt irányítani. Ilyen volt Dzseki bácsi, az örök diák, aki 1922 -ben iratkozott be a főiskolára és 1951-ben végzett ott. Igazi mókamesterként szórakoztatta a diáksereget, de népszerűsége túlmutatott a hallgatók sokaságán. Követőinek se szeri, se száma, mert kellett a show, kellett a produkció még akár az ötvenes évek legsötétebb korszakaiban is. A nagy szórakoztató ma már hiányzik a mi életünkből. Akkor soproni főiskolásként csodálattal hallgattuk a meséit, nevettünk a tréfáin, megjegyeztük anekdotáit és arany mondásait. Nem is tudom, miként teremhetett egy ilyen ember, akinek a neve, ha nem hozza haza az édesanyja Amerikából, talán ott lehetne a Hollywoodi hírességek sétányán. (Szüleivel a múlt század első éveiben – jobb megélhetést remélve – kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba, ahonnan 1914-ben hazajöttek erdélyi rokonaik meglátogatására, de az időközben kitört világháború miatt már nem tudtak visszautazni.) Már a megjelenése is jóhiszemű derültséget váltott ki, alacsony termetéhez mérten nagy kobakja, fekete szemei, bozontos szemöldöke, huncut mosolya, amely mindig ott bujkált ravasz góbé fizimiskáján egy komikus kihívással felért. Ismerte az összes soproni hangulatos borkimérést, a vendéglőket és sörözőket. Egy egész csapat kísérte a Sas térre, Baumholtz nénihez borozgatni, aztán tovább a híres Wutschek kocsmájába. A Pannónia a sörözőjében pedig újabb körök következtek, majd a Royalba is betértek. A Rókalyukban Parragi főszerkesztő várta őket, a város legjobb tollú zsurnalisztája, meg annak segédszerkesztői a Bihari urak.

-Voltam több előadásán is, az őslénytant és geológiát oktatta, amikor diplomájának megszerzése után tanári állást kapott az egyetemen. Persze ott is inkább anekdotázott. Sajnos nem tartott velünk Kanadába, pedig megédesítette volna a legnehezebb napjainkat is. Ne higgyük, hogy pusztán a bohóckodással kimerült a tárháza, mert ő valójában egy igazi szellemi ember volt. Éles eszű, művészlélek, aki értett az emberi szívek megdobogtatásához. A rendes neve amúgy Böszörményi Nagy Károly volt. Olvastam egy jellemző történetet róla a Kanadai Öregdiákok Lapjában, a Kapocsban, eszerint már nős ember korában havonta egyszer, felesége engedélyével kimaradhatott. Egy ilyen kimaradás után halkan lopózott be a szobába, miközben a falióra megkondult, jelezvén, hogy éjjel 1 óra van. Neje felébredve rögtön ráripakodott: „Azt ígérted, hogy 10 órára hazajössz, az óra pedig egyet ütött!” De Dzseki bácsi részéről sem maradt el a replika: „Igen szívem, mert a nullát nem üti.”

-Különös ember volt. Nem mindennapi sorsútjával, megismételhetetlen kalandjaival. Megelőzte korát, de örökkévalóvá is tette egy igaz soproni nevettető, a megtestesült vidámság és jókedv archetípusát.

(A fényképen egy nevezetes firma – Dzseki bácsi. Forrás: Magyar Mezőgazdaság.)

Amikor legközelebb nagyapához mentem döbbenetes kép tárult elém. Mivel megbízott bennem és adott egy kulcsot, amivel bármikor bejuthattam a lakásába, rányitottam az ajtót, telve aggodalommal és rossz érzésekkel. A nappalijában ült kedvenc foteljében és csak egy alsónadrág volt rajta, de a kezében Sauer gyártmányú golyós puskáját szorongatta.

-Mit csinálsz nagypapa? A frászt hoztad rám!

– A legnagyobb nyugalommal nézett rám és a legdrágább kincsét egy puha ronggyal tovább simogatta.

– Ne félj nem akarom lelőni magam!

– Miért nem nyitottál ajtót a csengetésre? – korholtam le.

-Gondoltam úgyis be tudsz jönni!

-Na de ez a puska. Jócskán rám ijesztettél.

Igen ez a puska. Régi szép emléket idéz fel. Tudod-e, hogy a legtöbb erdőmérnök hallgató társamat, gyerekkorában az erdőhöz, a természethez az első vadászélménye kötötte oda. Más volt akkor még a világ. Minden más. Volt tisztelete és becsülete az erdőjáró embernek. Évfolyamtársamtól Jákóy Banditól tudom, hogy ő az édesapjával gyakran járt a Magas- Bakonyban vadászatokra. Egy alkalommal Iharkútra mentek a család egyik régi ismerőséhez, Baranyai Jóskához. És ezen az alkalmon ott volt velük Witt Lajos is, aki aztán jött velünk 56-ban Kanadába, az egyik legidősebb erdészként. Lajos bácsinak minden porcikájában ott volt az erdő, a vad szeretete, hiszen ő az Ugodi Erdőgazdaság megbecsült vezetője volt, az Eszterházy Hitbizomány jeles rangú alkalmazottja. Mint a tenyerét úgy ismerte a Bakony szívében rejtőző ösvényeket és sziklafokokat, a legrejtettebb zugokat is. Pedig a Bakony igazi vadon, rejtélyes sötét erdő, ahol a járatlanok könnyen eltévedhetnek.

– Ez a vadászat Jákóy Bandi életében meghatározó, szinte történelmi jelentőségű volt, mert a közeli Bakonybéli kolostorból díszvendégként Mécs László paptanár és költő is csatlakozott hozzájuk. Valószínűleg itt ihlette meg híres versét a csodálatos táj és annak történelme. Itt született meg a gondolataiban a Bakonyi látomás című verse. Maga a vadászat órákon át csaknem eredménytelennek bizonyult, szinte semmi sem került terítékre. Inkább maga a cserkelés, az erdei gyaloglás, a híres paptanár és poéta lelki kisugárzása és példamutatása volt Jákóy barátomra nagy hatással. Aztán jött a nap kiemelkedő eseménye. Bandinak sikerült egy nyulat terítékre vinnie. Az első igazi vadász élményét kapta ajándékul a Bakonytól. ”Szép lövés volt kis Bandus!” dicsérte meg Witt Lajos az örömtől sugárzó kisfiút. A sors úgy hozta, hogy Lajos bácsi legyen ezután a vadászkeresztapja. Aki ennyit mondott az újdonsült jágernek: – Az elszakított országrészek nemes vadjainak nevében vadásszá ütlek kis Tasziló! (Jákóy András édesapjának, a volt selmeci diáknak balekneve volt Tasziló)

-Hát igen most a puskámat tisztogatva ez a szép történet jutott eszembe. Tudod Dávid nagyon szeretném, ha ez is bekerülne az emlékkönyvembe. Igaz Jákóy Bandustól hallottam először, de nem csupán őt juttatja eszembe, hanem például Szy Ferencet, Major Ricsit is, akik ugyancsak imádták az erdőt és vadásztak is a szó legnemesebb értelmében. Mindketten könyvet is írtak kanadai vadászélményeikről. Nekem pedig ez a puska, amit most a kezembe fogok a te édesapádat, a fiamat juttatja elsősorban eszembe, ugyanis tőle kaptam ajándékba ezt a fegyvert. Szóval rá emlékeztet. Magyarországon, az otthoni erdőkben használtam először. Nekem a hazai tájakat és erdőket is felidézi: a Kőris-hegyet, mellette a Parajos-tetőt és a Tönkölös-hegy hátát, meg a Gerecse vidékeit a Nagy-Somlót, az Öreg-Hegyet, a Hajagost. Hosszú barangolásaimat, az erdő reggeli harmatát, a vadak alkonyi surranását és a völgyek feletti madárfüttyöket látom és hallom benne, ha a szemem behunyom.