Hová lettél levelibéka?
A háború és annak hatásai mindenkit egyoldalú figyelemre kényszerítenek. Amellett most elsikkadnak a hírekben közölt extrém környezeti változások, hogy az Északi sarkon 30 fok feletti meleget mérnek és rohamtempóban olvadnak a jéghegyek, meg hogy Dél -Indiában árnyékban soha nem tapasztalt hőség osztja a halált. Itt a Kárpát-medencében gyakorlatilag kicserélődik a növényvilág, új fajok érkeznek és a régiek kipusztulnak. Soha nem látott rovarok ijesztgetnek bennünket kártevéseikkel, no meg eltűnnek gyerekkorunk lepkefajtái, a tücskök, a siklók, gyíkok. Nyári estéken hiányolhatjuk a sünöket, mókusokat és a baglyokat. Hová lesz a világ? Ki figyel még az embargós olajon, az árstoppos benzinen , a fenyegető élelmiszerhiányon és a rohanó infláción kívül bármi másra is? A minap nagyon megdöbbentem,mert azt tapasztaltam, hogy hiába esett az elmúlt napokban viszonylag sok eső, a kertekben a növények mégis kókadozni kezdtek. Kevés a csapadék ahhoz, hogy pótolja a több hónapos aszály szárazságát. Még mindig szomjazik a föld. Az Ikva patak vízszintje órák alatt visszaállt és most megint alig csordogál. És mintha hiába keresném a soproni erdők gyönyörű virágait. Csapadékosabb, páradúsabb környezet kéne tömeges megjelenésükhöz. Amikor 35 évvel ezelőtt Sopronba érkeztem, egészen más volt itt az erdő és a hegyek természeti világa. Sokkal burjánzóbb és zöldebb volt minden. Nem hinném,hogy csak én emlékezem rosszul.
A természet tudósai szerint fél évszázada egészen más éghajlati környezetben éltünk. Emlékképeim is akadnak arról, hogy gyerekkoromban a rétek fölött milliónyi rovar döngicsélt, a nyárnak ez adta meg a muzsikáját és hangulatát. Virágok százai nyíltak mindenütt elkápráztatva mindenkit. Gazdagabb és tarkább élővilág köszöntött ránk, hacsak egy kis sétát is tettünk a természetben.De ahogy számos faj eltűnt az életünkből, úgy homályosultak el az évszakok jellemzői is. A mostani hét elején hajnalban még dermesztő hideg volt, majdnem télies hőmérséklettel, de már érezhetjük a következő napokban, ha nem is hőhullám, de forróság érkezik. Maga az ember is nehezen alkalmazkodik az ilyen hirtelen változásokhoz, hát még a természet. De persze ki gondol most erre, amikor a háború félelme borzongatja a lelkünket és félünk a kiterjedésétől, a nélkülözésektől és valljuk be első tüneteként a kényelmetlenségektől, majd az elkövetkezőkben talán még az elszegényedéstől és meglehet a szenvedésektől is.
Parány emberi léptékünkben képtelenek vagyunk többfelé is koncentrálni, talán majd a tudósok, a politikusok megoldják a feltülekedő gondokat. Ebben reménykedünk. Ám ahogy a környezet és a természet pusztulásáról érkeznek az elrettentő hírek, rá kell ébrednünk, hogy szinte semmi sem változik, a problémák csak szaporodnak. Elég ha csak a legutóbbi fájó hírre, a Sajó folyó gyors pusztulására gondolunk.
Hatéves koromban nagymamám balatoni házában az udvaron levelibékák tucatjai éltek. Az orgonabokor és a málnás is tele volt velük. Anyám megfogott egy-egy példányt. Az aranyos kis zöld állatkákat egy befőttes üvegbe tette és leveleket, füvet, meg legyeket rakott melléjük. Így csodálhattam meg a békák életét. Igaz csak egy napra kaptam engedélyt erre, mert aztán újra szabadon engedtük őket. Ám ez a rövid idő is csoda volt a számomra. Naphosszat figyeltem az apró békák ügyes mozgását, ahogy egyik fűszálról a másikra másztak. És boldog voltam,hogy közel kerülhettem életük részleteihez. Azóta a levelibékák eltűntek. Nem csupán nagyanyám egykori házából, de a megszokott élőhelyeiken is csak elvétve látni már őket. Eltűntek, mint az élet annyi más apró szépsége is. Jobban kellett volna vigyáznunk rájuk. És most immár felfokozódva az élet hatalmas tétje az is, hogy vajon ránk emberekre is sor kerülhet ? Hogyan tudnánk megállítani a rombolást?
Röviden az orosz világképről
A fegyverek szavával soha nem lehet megérteni egymást. Ahhoz, hogy egy nép lelki indíttatásait megértsük alaposan a dolgok mélyére kell néznünk. Az orosz vallásosság ősi gyökerei egy olyan világképbe torkollanak, ahol nem a mennyek birodalma az elsődleges, hanem a Földanya mítosza a döntő. Az anyáé, akinek nincs „mennyei vőlegénye”. A nyugati látásmód ellentéteként, ő Anya és nem Szűz. Ezért érdekes és különös jelenség volt az óorosz vallási kultuszban az úgynevezett „földbe gyónás” is. A bűnöket egy kiásott gödörbe súgták bele, amit aztán betakartak. Az orosz néplélek nagy ismerője, Dosztojevszkij rántja le a leplet regényeiben az orosz lélek archetípusairól, az erős faji és általában véve vett kollektív érzésről, az egyén szabadságának és kezdeményezőkészségének a lebecsüléséről, a női alárendelődésről, és az uralkodó feltétlen uralmának elfogadásáról, meg aztán a kegyetlenkedésre válaszként fellépő mély alázatról, amely szinte az önmegsemmisítésig vezet. Hát akkor a kérdés továbbra is fennáll, Kelet vagy Nyugat? Vagyis mi itt a döntő ebben a kérdésben, a nyugati kereszténység, az egyén szabadságának és az ókori görögöktől megörökölt demokráciának szellemisége, vagy a keleti kollektív tömegalázat és misztikum, egyetlen, napjainkban elnöknek nevezett uralkodó halálos, és beláthatatlan kimenetű szolgálatában ?A dolgok bizony ilyen mélyre vezethetnek és ha meg akarjuk érteni más népek, és a népek vezetőinek indíttatásait a múlt nagyon mély kútjába kell leásnunk. Valószínűleg megéri ez a fáradozás, mert mint felül írtam a fegyverek szavával soha nem lehet megérteni egymást. Itt több tudásra, több közeledésre, türelemre és főként kölcsönös megbecsülésre volna szükség. Mert minden egykoron kezdődött el, sok- sok ezer évvel ezelőtt. ( A képen Vlagyimir nagyfejedelem kijevi szobra, aki több, mint ezer éve elsőként vette fel a keresztséget és kötelezte erre alattvalóit is. Gondolatserkentő: Martin Putna. Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből.)
Parragh adrenalinnal fizetne
Olvasom, hogy Parragh László nemcsak a pénztárgép csörgésében hanem egyéb motivációkban is bízik. Például abban, hogy a tanároknak jön a szabad nyaruk és délután négykor elmehetnek haza, vége a munkájuknak. A tűzoltókat meg a társadalmi megbecsültség és az adrenalin löket ösztönözheti. Tudom, hogy annak idején Parragh urat a szép olasz csempék motiválták és azokért kész volt nagy utakat is megtenni és akár éjszaka is izgulni, adrenalin készletét mozgósítani a megrendelés beérkezéséig. Valóban ehhez nem kellett olyan nagy matek tudás, és az irodalmi jártasság is akár hiányos lehetett. Az sem volt fontos, hogy tudja a Gaugamélai csatában mikor győzte le a perzsákat Nagy Sándor. Azt azonban tudnia illene, hogy minden társadalom fundamentuma a tudás pillérein nyugszik. Ezt a tudást pedig immár évszázadok óta az iskolában szerzik meg az emberek, a tanárok nevelői és oktatói munkájának köszönhetően. Éppen ezért a tanárok nem cinikus beszólásokat várnának éppen a pedagógusnap küszöbéhez érkezve. Hanem valódi megbecsülést. És nem már-már gúnnyal átitatott köszöntőket várnának, meg 1000 forintos jutalom alamizsnát. A megalázásból igaz kaptak már eleget. De megnyugtató jövőképet és a korrekt illetményt ettől a kormánytól még nem. Sajnos nem mai probléma ez. Szomorú, hogy már a 19. század végén a Trefort Ágoston vezette oktatásügy is hadilábon állt a néptanítók ügyével. Erről írta Gárdonyi Géza: „A tanítótól megkívánják, hogy intelligens ember legyen , tisztességes ruhában járjon. Legyen jól bútorozott szobája, zongorája; ha gyermekei vannak járassa azokat csinos ruhákban. Ugyanakkor a fizetések csekély kivétellel ugyanazok, amik ezelőtt félszázaddal voltak, de mások a követelések a tanító iránt”. Miért kell követni ezt az elszomorító példát, amikor akadtak nagyszerű közoktatásügyi minisztereink is, mint például Klebelsberg Kuno. Ő leginkább Európához szerette volna felzárkóztatni a magyar oktatási, kutatási és kulturális intézményeket, s ha jól megnézzük, látjuk, ezt is tette. Tartott attól, hogy iskolázatlanságunk miatt gazdaságilag sem tudunk majd felzárkózni. Az ő iskolái és az ő főiskoláin képzett tanítók nélkül nehezen keveredett volna ki a magyarság az analfabetizmusból és adott volna annyi híres tudóst és művészt a világnak. Most pedig mi a helyzet? Még a treforti időkhöz viszonyítva is siralmas és felháborító. Nincs önálló oktatási – és művelődésügyi minisztériumunk, az összevont semmilyen tárca élén egy az oktatáshoz semmit sem konyító belügyminiszter áll, aki szavai szerint nem ígér semmit, de azt be fogja tartani. Ami pedig azt a bizonyos adrenalin löketet illeti, az most már bizonyosan el fog jönni, nem csupán a tűzoltóknál, hanem minden társadalmi rétegnél, amint felébred az orbáni varázslatból. (A képen : A tanító örök és szent vállalása, az egymást követő nemzedékek oktatása és nevelése.)
Emberség, amire szomjazunk
Forróság van és az emberek szomjaznak. A Bornapokra érkezők természetesen a kiváló borokra. És ez így is van rendjén, hiszen a soproni borvidék kínálata bőséges. A hangulat fergeteges. Van azonban a Várkerület másik oldalán egy másik esemény a 19. szám alatt. Itt nem a test örömére kínálnak javakat, hanem a szellemére. Soproni Horváth Józsefnek, az akvarell poétájának tiszteletére rendeztek ott megemlékezést. Míg az előbbi eseményt százak látogatják, addig a másikén talán mindössze három-négy tucatnyi érdeklődő vett részt, de így is zsúfolásig megtelt a szépmívű, boltozatos terem. Nem tudom,hogy az elmúlt évtizedekben hányan látogattak el az ilyen eseményekre, mert erről nem készült statisztika. Csak azt tudom, hogy aktív újságíró koromban nem telt el úgy egy hét, hogy egy-egy jelentősebb képzőművészeti kiállításnak ne adott volna helyet a város. Írtam is a Kisalföldbe számtalan recenziót, aki kíváncsi rá, megtalálhatja a megyei lap archívumában. Szép idők voltak. És volt rá igény. No meg késztetés a lap akkori szerkesztői részéről, hogy helyt adjanak ezeknek a művész portréknak és alkotásaiknak. Számos helyi képzőművésszel találkozhattam akkoriban. Giczy Jánossal, Gáspárdy Sándorral, Fejér Zoltánnal, Kovács-Gombos Gáborral, Roisz Vilmossal és még sorolhatnám. Most hiába is keresnénk a kiállításokról szóló írásokat. Eltűntek a lapokból, mint megannyi kulturális érték. Dehát mit is tegyünk, ilyenné vált a korszellem. Csakhogy ebbe nem mindenki törődött bele. Ilyen a mostani emlékrendezvény szervezője Szabó Attila is, aki szinte naponta jelentkezik a digitális oldalakon állandó soproni galériát követelő írásaival, a soproni képzőművészek alkotói munkájának méltatásával. Tudja ő,hogy a legtöbb esetben szélmalom harcot vív, mégsem adja fel. Tisztelem és csodálom is kitartását és rendíthetetlen küzdelmét. Most a Soproni Képzőművészeti Társaság égisze alatt rendezte meg azt az eseményt, amely azoknak készült, akik a bornál és mulatságnál is többre szomjaznak. Nagy kár,hogy közönségének átlagéletkora inkább a félévszád fölé sorolható be. Hol vannak a fiatalok? Minden galambősz fej bizonyosan ezt a kérdést teszi fel önmagában. Kik viszik majd tovább a soproni kultúra, és annak egyik legnemesebb ágának szeretetét és patronálását, ha nem ők ?Éppen az ügy harcosszívű mecénásának, Szabó Attilának beszédében hangzott el: Mi is a művészet? És itt József Attilát idézte, alighanem a lényeget pedig úgy fejezte ki, az emberség. Hát ez az. Fején találta a szöget. Mert ha valami leginkább hiányzik mai, háború és politika gyötörte világunkból, akkor az emberség az. Nos akik erre a rendezvényre egybegyűltek, azok mind erre szomjaztak, az emberségre. És amikor Soproni Horváth József emlékeiről szóltak, megidézve a város korábbi nagy szellemeit,mint Mollay Károlyt, László Gyulát, Becht Rezsőt és mind a többieket, akik a nagy művésszel valaha kapcsolatban voltak, akkor itták magukba ezt a különös spirituszt, ami igazán részegítő, mert a múzsák készítették azt, Apollón Isten receptje alapján, az örök európai kultúra tiszteletére. Aztán amikor vége lett a rendezvénynek,ki-ki átmehetett a Várkerület mások oldalára, kortyolni egy jó pohár soproni bort is a korai nyárestében. Jól esett az a nem mindennapi szellemi feltöltődés után. Végtére a testnek is meg kell adni az örömét.