Gyerekkoromban egy nagy karéj lekváros vagy éppen zsíros kenyér volt a nap legnagyobb ajándéka. A játékban megéhezett utcabeli gyerekek is így voltak ezzel. Talán más volt a kenyér íze is, más volt a bennünket kínáló felnőttek szíveslátása és mosolya. Nem tudom. Talán tévedek, de a mai világ rohanása és éktelen zaja, a tülekedő hajsza erre a következtetésre sarkall.

Nem tudom pontosan a régi közmondás eredetét, miszerint „Kicsi zsemle kövér pék”. Mindenesetre a soproni pékek között egyetlen kövérre sem emlékezem. Persze keszeg soványra sem, mert az általam ismert Kalmár Lajos is inkább inas, izmos férfi volt. Heinz János, Tiefbrunner Vilmos és Paul Adolf , sem lehetett túlsúlyos, ők nem a plusz kilóktól, hanem a kemencéből áradó hőségtől izzadtak, igaz is a hétköznapokban sem lustálkodhattak, de az ünnepnapokon gyakran megfeszített munkatempóban dolgoztak, előfordult az is, hogy harminchat órán át helyt kellett állniuk, egy-egy órás pihenővel, amikor is a zsákokra dőlve aludtak egy keveset. Egyébiránt Sopronban nem is süthettek a mesterek az előírtnál kisebb zsemlét, vagy kenyeret, mert már legénykorukban megtanulták, hogy aki csalni merészel, azt szigorúan megbüntetik. A századokkal ezelőtti , mai Széchenyi téren vízzel telt várárok húzódott, ahol egy gémeskútszerű építményt állt, annak a vödre helyén pedig egy nagy kosár volt. Ebbe ültették bele a bűnös péket és megmártogatták a tó vízében.

Napjainkban rengeteg pékség üzemel a városban. Szép árukat kínálnak, de a régiek titkát éppen az idegenek lesték el, mégpedig az albánok. Nemrégiben derítette ki az igazságot nem más ,mint maga a Magyar Pékszövetség. A kérdés pedig az volt, vajon miért népszerűek ezek az üzletek, hiszen a legtöbb esetben ugyanolyan gabonából, ugyanazzal az eljárással és ugyanazt sütik? Rájöttek, hogy az albán pékség sokszor még melegen árulja termékeit, úgy pedig kívánatosabb az mindenkinek. A régi százados pékműhelyek is így tettek, a Tacsni, a Puffancs, a Molnárka és a Ster kenyér így került a polcokra, amit hamarosan meg is vásároltak a soproni polgárok még azon melegében. A régi mesterek bizony még németül beszéltek egymás között, viribultak, vagyis dagasztottak, abschlagoltak, tehát átraktak, rolingoltak, vagyis kalácsot sodortak. Szerszámaikat vekninek(szakajtó), kurgulának( parázskiszedő), les rongynak( kemencetörlő), trockshernek(kaparóvas), visninek (kenő kefe), fándlinak( tároló edény ), gradnak( polc) hívták.

Kalmár Lajos, akire én emlékezem és írtam többször is róla cukrászként kezdte pályafutását 1955-ben. A Sas téri finomáru pékségben sajátította el a szakma rejtelmeit. Három mestere is volt, akiket már említettem, Heinz János, Tiefbrunner Vilmos és Paul Adolf . -Valamennyien szigorú, büszke férfiak. Talán köztük Vili bácsi volt, az aki jobban értette a tréfát is. A másik kettő haragos szemmel nézte a világot, mivel államosították magáncégeiket. Tanulni azonban mindegyiküktől lehetett, főleg a mesterség szeretetét, a kitartó munkát és sikerélményt – mondta a derék pékmester a múltra emlékezve.

Sopron a pékmesterség tekintetében is hordoz megannyi érdekességet. Például a régiek gyakran fűtötték a kemencét szőlővenyigével, azt bőven adtak a várost környező szőlőskertek és maguk a pékek is tarthattak pár négyszögöl szőlőt.A zsemlék, kenyerek, kalácsok, perecek és péksütemények rengeteg fajtája mellett egyre gyakrabban komiszt is sütöttek, mert Sopron katonavárossá vált és nagy igény volt a katonakenyérre, amivel a laktanyákat is a helyi pékek látták el. Ami a katonakenyeret illeti, azt életem egy rövidebb szakaszában jómagam is megismerhettem, mivel a nyolcvanas évek elején a tatai laktanyában a pékszázad írnoka voltam. Hadgyakorlatokon mi láttuk el a katonákat jófajta búzakenyérrel,ami egy nagy tábori „sütőkemencékkel” felszerelt gépjárműben sültek egyforma nagyságúra és ropogósra.

Lajos bácsi amikor felidézte a régi időket nem felejtette volna ki, azt sem hogy a péksütödékben mindig iszonyú meleg volt, szellőztetni nem lehetett, a tészta nem kaphatott huzatot, amitől megbőrösödött volna. A pékáruk finom ízét pedig a kovász adta, amire akkor komoly gondot fordítottak. – Manapság egy óra alatt megsül az a kenyér, amit akkoriban nyolc órán át készítettünk…Sajnos eltűntek a mai polcokról a régi finomságok is, próbálják azokat felújítani, de az egykori remekeknek ízeit valahogy nem tudják felidézni. Már nem sütnek bérbe a pékek a háziasszonyoknak Ster-kenyeret, ami elérte a három-négy kilogrammot is. Egy-egy nagycsalád ehette több napon át, sokáig ízletes maradt- nyilatkozta annak idején Kalmár Lajos.

Hálát adok a sorsomnak, hogy három évszázad generációival gazdagíthattam élettapasztalatomat. Nagymamám, néhai Köves Lászlóné, még apró gyermek volt az 1800-as évek végén,de ismerhettem őt évtizedekkel később és sokat tanulhattam tőle, mert az „ánti világ” kincseit osztotta meg velem. Aztán édesapám, édesanyám a huszadik század emberei voltak. Életük utolsó évei benyúltak még a huszonegyedik századba is. És íme itt vagyunk most a XXI. század húszas éveinek sorozatában. Újságíróként viszont a családi körön kívül is találkoztam igazi matrónákkal, olyan tiszteletreméltó idős hölgyekkel, akik megajándékoztak a múlt gyöngyszemeivel ,de égbekiáltó fájdalmaival is. Sorsuk legérzékenyebb pontjait több írásomban is megörökítettem. Talán Hartner Mátyásnéval kezdem az emlékezést, aki már akkor az elemibe járt, amikor még Ferenc József mosolygott le rá az osztályterem első faláról. Amikor interjút készítettem vele csupán három esztendő választotta el a száztól. Micike néni törékeny, apró asszonyként is szilárdan állt az élet viharaiban. A memóriája tökéletesen felidézte egykori somfalvi (Schattendorf) tanítóit, a mindig nett Resch Amália tanár kisasszonyt, a szigorú tekintetű Árvai Józsefet és a huszárosan jóképű Koller Ernőt. Hajh, hol vannak már ezek az emberek? Elsodorta őket az idő forgataga. Miként eltűnt már a Segersdorfi pipagyár is, meg az a régi üzem Bécs külvárosában, ahol a nőknek is esztergályozni kellett. Később a harmincas évek közepén Mici nénit sem kerülhette el a szerelem. Hartner Mátyást egy somfalvi búcsúban ismerte meg és láng lobbant egymás iránt a szívükben. Így köthette az életét Mátyáshoz, akivel Ágfalvára költöztek. Ott telepedtek le. Azonban október hatodika nemcsak az Aradi tizenhárom gyásznapja lett, de szegény Mici néninek is, aki 1944 őszén ezen a napon vesztette el a férjét, amikor az orosz páncélosok Kondorosnál lerohanták az egységét.Szép jövő állhatott volna előttük, ha a háború nem töri azt kettőbe. Özvegy volt már,amikor bekopogott házába a nyomor és a szegénység. Fakitermeléseknél, kőműveseknél dolgozott, mint bevallotta még az ötvenes évek elején is csempésztek a határon, hogy megéljenek valahogy. A kényszer nagy úr, el kellett tartania két fiúkat Mátyást és Ernőt. De hiába unszolták a somfalvi, ausztriai rokonai, hogy hagyja ott Magyarországot, meneküljön át Ausztriába, jobb élete lesz ott, ő azonban maradt, mert itt érezte otthon magát, itt eresztett gyökeret, amit kitépni szerinte lehetetlen volt. Mátyás fia már másként látta, ő 1968-ban útlevelet kért Nyugat-Németországba. Csak a neje és és a fia kapott. Neki más megoldást kellett találnia és átszökött a határon. Az osztrák rádiók már másnap hírül adták, hogy egy magyarnak sikerült átjutnia, tudták, hogy Hartner Mátyás volt az. Jöttek is nemsokára a rendőrök Mici néni házába. Reggeltől estig faggatták napokon keresztül. Mi tud a fia szökéséről, hol van most?De Mici néni nem szólt semmit, csak egyre zokogott:”Nem tudom…Nem tudom „. Hát ilyen élete volt.

Újságírói pályám egyik legfontosabb tapasztalatának tartom, hogy a toll alkotása egy napig élő cikkek tartalmában is lehet elmélyült, sokatmondó, azonban a legtöbbször csak egy megragadott pillanat. Hiszen a művészt, a költőt, az írót, a tudóst, a politikust, a mestert, a tanárt, a vendéglátóst, a szőlőművest, az utca legegyszerűbb emberét is lehetetlen jellemének összességében visszaadni, őt teljes mivoltában bemutatni. Erre jobban hivatottak az írók, a könyv műfaja erre tágasabb teret ad.Mégis Sopronban, a hihetetlenül gazdag kulturális elemekkel megáldott városban , találkozhattam olyan riportalanyokkal, későbbi porté szereplőkkel, érdekes emberekkel, akiket ha kicsit is, de beleültethettem az idő forgatagába, az emlékezésnek átadva őket és megőrizhettem valamit róluk, ami a régi megsárgult újságok hasábjain valamennyire azért maradandóvá válhatott. Ilyen volt Hódosy József órásmester is, aki mesterségbeli tudása alapján képes volt évszázados remekművek restaurálására, de a hagyományos karórák és zsebórák javítása volt mindennapi feladata. Ő is álmodott, mint minden ember, de ő empire és biedermeier álló órák gyógyításáról álmodott. Igazi kihívás mégis az volt az életében, amikor a Tűztorony órájának visszaadta a hangját, amely a hetvenes évek végétől hosszú időn át néma volt. Boldog volt, amikor többnapos kemény munka után, az óra megint ütött első negyedkor egy magas szopránt és mély baritont, majd minden negyed óra elteltével egészig az előzőnek a dupláját.Az öreg mester tudta, hogy munkájával egész Sopront, annak történelmét és a városát szolgálta, ezért méltó helyet kapott az egykori soproni óráscéhlapító mesterek, Zoller és Baumgartner arcképcsarnokában. Nekem nagy örömet adott, hogy megörökíthettem az órásmester alakját, mindig szívesen találkoztam olyan emberekkel, akik valami maradandót alkottak. Egy nagyon szép példára 1987-ben akadtam rá. Németh Józsefnének hívták a csipkeverőasszonyt,aki félévszázados tudását gyakorolta, mégpedig a valódi klöpliverést. Na, de nem magától jött rá a nagyszerű titokra, neki is mesterei voltak, mint Szabó Józsefné, aki Szegedy Gina grófnő árvalányoknak szervezett tanfolyamán leste el az alapfogásokat. Nemes dolgokat, művészi tudást megtanulni és azt továbbadni, talán ez az igazi kulturális küldetés folyamata. Három kiváló asszony kellett ehhez, és aztán negyedikként Tóth Ágnes, aki a Népművészet ifjú mestere volt, de fejlődni akart és a láncolat negyedik tagjaként megtanulta azt a tudást, ami a Felvidékről származott, oda pedig Morvaországból érkezett meg, évszázadokkal ezelőtt. Ezt az európai utat éppen Brüsszelből, a csipkék fővárosából, kezdték elindítani és lám egy csodálatos oldalágként termékeny tajra talált hazánk északi tájain is. Így jutott el Sopronba,mint a híres rábaközi lepedők, amelyek hímzés és csipke nélkül csak tucatáruk volnának. Lám így kell kincseket alkotni, vékony cérnából, ügyes ujjakkal és az elmaradhatatlan „babákkal”, amelyekből a profik akár tízet is tudnak egyszerre mozgatni. Szerintem az újságíró hivatás akkor válhat teljessé, ha nem süthető rá a szenzációhajhászás bélyege, mert értéket találni és azt bemutatni sokkal több,mint valami felháborítót, sokkolót, vagy ijesztőt világgá kürtölni. Aztán nem árt az érzékenység sem. Volt egyszer egy nagyon tehetséges festőművésze a városnak, akit fiatalon ragadott magával az elmúlás. Ő volt Gergácz Berta, Kovács Gombos Gábor soproni festőművész felesége, akinek már a megjelenése is valami különös és egyedi finomságot, titkokat sejtetett a jobb megfigyelő számára. Alkotásaiban is ez a különös leheletnyi finomság és az abban rejlő, elsőre fel nem ismerhető erő köszönt vissza. Amikor portrét írtam róla ,így vallott magáról: „A finomság számomra nem a gyengeség kifejezője. Nem véletlenül rokonszenves számomra a kínai tusrajzok játszi könnyed érzékenysége, a miniatűr természetképek, amelyek mégis gyakran örökérvényű igazságokat hirdetnek”. Hát ő volt Gergácz Berta, aki már pályája kezdetén a neves Római Palazzo Pignatelliben kétszáz európai alkotó közül a legjobb tíz közé jutott, ha jól emlékszem Téli vadászat című alkotásával. Sajnos ezt követően már nem túl gyakran kaphattunk hírt művészi életpályájáról, nagyon megérdemeletlenül és fájón korán súlyos betegsége megakadályozta tehetségének kibontakoztatását.Valószínűleg nagy jövő és kiemelkedően sikeres alkotó munka várt volna rá. A Kisalföldben megjelentetett cikkem azonban őrzi emlékét, és ha fellapozom írásomat,akkor magam előtt látom őt is, amikor férjével és még egészen kicsi gyermekeivel a Deák- kút forrásvízéből merítenek egy öblös, fonott kancsóba, valamennyien mosolyogva , igazi soproni családként, de ez már nem tartozik az újság lapjaira.